A róka úgy emelte az orrát az ég felé, mintha egy titkos imát mondana el, olyat, amit csak az erdő ért meg. A hajnal fénye még alig derengett, a levegőben pedig ott vibrált a télből ébredő természet visszafojtott lélegzete. A fűszálak közt harmat csillogott, s a világ egy pillanatra olyan volt, mintha megállt volna. És akkor megérkezett a pillangó. Törékeny szárnyain a fény úgy táncolt, mint egy rég feledett dallam. Óvatosan ereszkedett le, mintha pontosan tudná, hova kell érkeznie: a róka puha orra hegyére, egy olyan helyre, ahol az álom és a valóság találkozik. A róka nem mozdult, mintha tudta volna, hogy az ilyen pillanatok nem sokáig maradnak velünk. Csak figyelte a kicsiny lényt, aki békét hozott az ébredő erdő zajába. Talán nem is értette, miért olyan fontos ez. Talán csak…Tovább olvasom…
A galamb lebegett a ház fölött, szárnyaival simogatva a reggelt. A nap fénye csendesen játszott a tollain, miközben a belső béke halk susogása töltötte meg a szobát. Megálltam, lélegeztem, csak voltam. Nyugalom ereszkedett rám, a jelenlét mély, tiszta érzése. Egy pillanatra a Szentlélek halk szava kísért: „Légy itt, most, teljesen.” A galamb ereszkedett, egyik lábát a kezemen nyugtatta, szemeiben őrzött titkok. Egy perc volt, örökkévalóságnak tűnt. Szavak nélkül értettem: minden rendben van. A béke lecsendesítette a világ zaját.Tovább olvasom…
A kert lakóinak apró, de mozgalmas élete igazi természetfilmként zajlik. A következő történet a feketerigó napját követi nyomon, a reggeltől estig tartó apró mozdulatokat és a kert többi lakójának tevékenységeit. Reggel A kert ködös fénnyel ébredt. A feketerigó elsőként mozdult, a fűszálak között keresgélt apró bogarakat és bogyókat. Minden ugrása pontos és gyors volt, miközben a vakond a föld alatt kotorászott, friss kupacokat hagyva maga után. A levelek között hangyák vonultak, szorgalmasan cipelve a reggeli zsákmányt. A bokrok ágai között cinkék trilláztak, egy-egy rövid repüléssel átpattantak a következő bokorra. Egy mókus felkapaszkodott a tölgyfára, farkát egyensúlyozásra használva, majd hirtelen átugrott a szomszéd fa ágára, ahol újabb mogyorót talált. A rigó figyelte, és…Tovább olvasom…
A kertet holdfény borította. A levelek ezüstösen csillantak, a virágok illata lassan betöltötte a hűvös levegőt. A hintaszék halkan mozdult alattam, a kezemben ott pihent az arany lámpás. A fém melegen simult a tenyerembe. A lámpa keskeny nyílásánál halvány kék fény derengett, akár egy apró csillag. Körülöttem csend volt, csak néha rezzent meg egy levél, vagy suhant át a kerten egy lágy szellő. A lámpásra néztem, aztán fel az égre. A csillagok tisztán ragyogtak. A kívánságom egyszerű volt. Azt kértem, hogy a bennem születő történetek találják meg azokat, akikhez tartoznak. Hogy egy gyermek mosolyogva hallgasson egy esti mesémet. Hogy egy fáradt lélek egy sorban megpihenjen. Hogy az alkotás öröme sokáig velem maradjon. A lámpás fénye egy pillanatra erősebben felizzott, aztán lágyan…Tovább olvasom…
18+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Fényes reggelre ébredtem. A nap az arcomba sütött, a fény meleg csíkokat húzott végig a falon. Tudtam, hogy fontos nap lesz. Nem tudtam miért, csak éreztem a mellkasomban. Vörös vászonnadrágot vettem fel és fehér pólót. Ünnepinek tűnt. Apámhoz szaladtam. - El akarok menni a játszótérre. Kérlek. A játszótér a temető mellett volt. Mindig láttam a sírköveket a hinta mögött, de sosem féltem tőlük. Apám rám nézett. A tekintete kemény volt. - Nem. Csak ennyi. Egy szó. De az a szó úgy fájt, mint amikor az éjszaka túl hirtelen fordul hajnalba, és a sötétség még nem akar elengedni. Az udvaron maradtam anyával egész nap. A nap lassan lecsúszott az égről. A fény tompult. Este elkészült a vacsora. Leültünk hárman az asztalhoz. Kés. Villa. Kanál. Mélytányér. Lapostányér. Anya apa…Tovább olvasom…
A reggel lassan érkezett. A fény megállt a falnál, mintha gondolkodna, mielőtt továbbindult volna. A kávé keserű volt, de pont olyan, amilyennek lennie kellett. Az utcán az emberek egymás mellett haladtak, mindegyikük vállán egy láthatatlan történet. Egy férfi megállt, lehajolt, és felvette a leesett kesztyűt. Senki nem figyelte, mégis számított. Délután a csend megtelt a levegővel. Nem kellett megszólalni. A gondolatok elfértek, nem ütköztek. Este, amikor a nap lassan becsukta magát, nem maradt hiányérzet. Csak az a halk tudás, hogy ma is jelen voltunk. És ez elég.Tovább olvasom…
A reggel nem kérdezett. A fény megállt az ajtófélfán, mintha számolna. A kávé meleg volt, nem vigasztalt, csak jelen volt. Az utcán az emberek egymás mellett haladtak, mindegyikükben egy apró késés. Egy férfi visszalépett, hogy elengedjen valakit, aki sietett. Nem szóltak egymáshoz, mégis rend lett. Délután a csend nem hallgatott, csak figyelt. A gondolatok nem akartak válaszolni. Este, amikor a nap elcsendesedett, nem maradt kérdés. Csak az a halk bizonyosság, hogy ma is itt voltunk. Elég.Tovább olvasom…
Hajnal van. Kint ülök a friss tavaszi levegőben, és lassan magamba szívom a tisztaságát. Hallgatom a madarak csicsergését. Zene ez a füleimnek. Körülöttem még csend pihen, csak ők énekelnek bele ebbe a korai órába. Néha a szél is feltámad, végigsuhan a fák között, aztán újra elcsitul. Álmos vagyok, mégis szeretem ezeket a hajnali perceket. Április táján különösen szépek. Van bennük valami tiszta, valami nyugodt, ami egészen közel áll hozzám. Ilyenkor egyedül vagyok, és ez jól esik. Az érzések és a gondolatok ilyenkor lassabban mozdulnak. Semmi sem sürget, semmi sem billent ki abból, amit ez a hajnal ad. Senki sem szól hozzám. Csak ülök, figyelek, és jólesik, hogy körülvesz ez a nyugalom. Talán a kor hozza? Talán a tudatosság? Talán egyszerűen csak eljött az a pont, amikor már tudom, mi a…Tovább olvasom…