16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
A folyosó mindig túl hangos volt a szünetben, mégis volt köztük egy csend, ami senki máshoz nem tartozott. A zaj átsiklott rajtuk, mintha víz lenne a kövön. Csak nézték egymást. Hosszan. Úgy, ahogy csak azok néznek, akik már rég kimondták egymásnak mindazt, amit hangosan nem mernek. A tekintete mindig egy pillanattal tovább időzött rajtam. Provokáltunk. Apró félmosolyokkal, felhúzott szemöldökkel, egy-egy elkapott pillantással, amitől a gyomrom összeugrott. Nem érintett meg, mégis ott volt a bőrömön a jelenléte. Mintha a levegő is melegebb lett volna körülötte. Nem pislogtunk. Mintha kihívás lenne: ki bírja tovább. A levegő vibrált, a bőröm emlékezett rá, milyen érzés a közelsége, pedig még hozzá sem ért. Mellém lépett. Közel... Túl közel... A hangja alig hallható volt a többiek…Tovább olvasom…
Esik az eső, sötét szürkeségbe borult minden. A hangulatom is hasonló, mint az időjárás. Komor és szomorú. Nézem ezt a szürkeséget, és csak most észrevettem, hogy bennem is ott van ugyanez. Pedig az eső csak esik. Nem akar rossz hangulatot okozni. A szél csak fúj. Ez a természete. És én? Ma érzékenyebb vagyok a szokásosnál. Talán ez okozza. Most észrevettem, hogy ma minden közelebb jön hozzám. A hangok, a gondolatok, az érzések. Ekkor megszólalok magamban. – Itt vagy, szomorúság? Kérdezem. – Itt vagyok – válaszolja csendesen. – Ma hamarabb észrevettél. – Igen – mondom neki. – Ma minden erősebb. Lélegzem mélyen. Megállok egy pillanatra. Pihenek. Maradok csendben, történik valami egészen egyszerű: rámosolygok a szomorúságomra. – Látlak tisztán – mondom neki. – És ettől máris…Tovább olvasom…
Olykor, ha elmélázok a régi vasárnapok ízén, illatán, újfent fiatalnak érzem magamat. Nem több ez egy kóbor fecskevillanásnyi röpténél. Ám mégis orákulumként hat megtört, elfáradt testemre, lelkemre. Azoknak a régen volt vasárnapoknak különleges bája volt: az egész heti szürke, feledésre ítélt hétköznapok koronája. Talán, mert a fali kalendáriumban piros betűvel villogott, talán, mert az ünnepi hangulat még a legszegényebb házaknál is kicsapott az utcára. Fortyogó húsleves illata szállt, kanyargott a piros háztetők felett ugyanúgy, mint a zsúptetős, parányi ablakos, egykori cselédházacskák felett is. Még a levegő színe is más volt vasárnap. A vén házőrzők is kimértebben, hivatalosabb hangon csaholtak, mondhatni, csak illemből. Mondom, villanásnyi idő mindez, a fellobbanó emlék…Tovább olvasom…
A mai reggel nem hozott új kinyilatkoztatásokat, csak egy halk, mélyről jövő bizonyosságot. A fény ma ott volt a konyhaasztal sarkán, mint aki tudja, hogy szívesen látott vendég. A kávé gőze sem sietett sehová: komótosan emelkedett a magasba, mintha mérné a pillanat súlyát. Kiléptem a városba, és éreztem a tegnap felépített szentély falait magam körül. Ezek a falak nem kőből voltak, és nem dacból álltak. Egy láthatatlan, szakrális pecsét feszült a mellkasomon, és ma azt tette, amire hivatott: a külvilág zaját kívül tartotta. Az utcán a szavak ma is úgy röpködtek, mint a sebesült madarak – céltalanul, hangosan, néha követelőzve –, de a pecsét tette a dolgát. Délután valaki megállított. Kérdezett, válaszokat várt, a figyelmemből akart kiszakítani egy darabot, mintha az járna neki…Tovább olvasom…
A Hold ma éjjel is szokásos vándorútját járta az égen. Útközben kíváncsian le-lenézett a Földre, a szinte nappali fényben fürdőző városokra, és a kevésbé kivilágított falvakra. Egy sötétségbe burkolózott falunál kicsit tovább időzött. Sok mindent nem látott, mert csak az utcai lámpák gyenge fénye hunyorgott, és a kémények fehér füstje gomolygott a hideg éjszakában. A hosszú téli estéken korán nyugovóra tértek az emberek, csak egyetlen ablakból szűrődött egy kevés fény a sötétségbe. Óvatosan közelebb hajolt, hogy meglesse, miért van még világos a csipkefüggöny mögött. Boldogan elmosolyodott, mert ritkán látott ehhez hasonlót. Gyönyörű, barna csempével kirakott, padkás cserépkályha uralta a szoba egyik falát. A tűztérüveg ajtaja mögött vörösen izzott a parázs, méretes fahasábokat öleltek…Tovább olvasom…
A reggel nem sietett, csak megérkezett. A fény megállt az ablak peremén, mintha számba venné a szobát. A kávé illata lassan terjedt, nem akart felébreszteni, csak jelen lenni. Az utcán az emberek elhaladtak egymás mellett, vállukon apró gondokkal. Egy férfi megállt a zebránál akkor is, amikor nem jött autó. Megvárta a zöldet. A rend ettől egy pillanatra helyreállt. Délután a csend nem volt üres. Inkább olyan volt, mint egy nyitott ablak. A gondolatok szellőztek. Este, amikor a nap becsukta magát, nem maradt hiányérzet. Csak az a nyugodt tudás, hogy ma is jelen voltunk. És ez elég.Tovább olvasom…
Hát, újra itt vagy… eljöttél, pedig nem is hívtalak. Kint nagy, kövér, sötét dunyhák fedik az eget, mintha az ég is csak szomorúan, belenyugvón figyelné léptedet. Mondd, mit akarsz? Látom, kicicomáztad magad… hogy vigasztalni jöttél? Engemet? Hát nem látod, hogy milyen tökéletesen élem életem? Hogyan? Most meg azt mondod, nézzem a ragyogó, csillogó, villogó fényeket? Hát legyen, de csak mert tudom, addig úgysem mész el… nézem… Valóban, az a kis világító szarvas nagyon kedves a szomszéd udvarban… Most meg hiányolod, hogy én miért nem díszítek? Újra? Újra ez a téma? Hagyd el ezt a smúzolást, mintha nem tudnád… a meghitt idill elérhetetlen fogalma már évek óta, mint egy öreg, rongyos papírgalacsin porosodik a sarokban. Hogy mondod? Seperjem ki? Tegyem ki a szűrét? Van helyette szépen…Tovább olvasom…
A reggel nem sietett. A fény óvatosan végigsimított a falon, megállt egy porszemnél, mintha számítana. A kávé gőze lassan felszállt, nem akart felébreszteni, csak jelen volt. Az utcán az emberek egymás mellett haladtak, mindenkin egy apró történet. Egy férfi megállt, hogy visszategyen egy elmozdult széket a teraszra. Senki nem figyelte, mégis rend lett. Délután a csend nem volt üres, hanem megtartó. A gondolatok nem siettek tovább, csak ott maradtak. Este, amikor a nap elcsendesedett, nem maradt hiányérzet. Csak az a halk tudás, hogy ma is jelen voltunk. És ez elég.Tovább olvasom…