„döntés” – novellák címszó szerint

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 11. 20. 03:08 Élet ❤️ 0 👁️ 30

Petra öt éve dolgozott egy könyvesboltban a kikötő mellett. Nem szerette különösebben, de nyugodt volt, és senki nem várta tőle, hogy csodákat tegyen. Reggel nyolckor kinyitotta az üzletet, este hatkor bezárta. Nap közben kávé, csend, rutin, semmi különös.

Egy csütörtökön, záróra előtt két perccel bejött egy férfi. Nem nézelődött, nem kérdezett. Levett egy régi tengerészeti naplót a polcról, és az asztalra tette.

– Ajándék lesz? – kérdezte Petra, mert ezt szokta ilyenkor kérdezni.

– Nem – felelte a férfi, aztán váratlanul hozzátette: – Indulok.

Petra már majdnem beütötte az árat, amikor megállt a keze.

– Hova? – kérdezte kíváncsian Petra.

A férfi elmosolyodott és válaszolt:

– Fogalmam sincs, csak megyek.

Csend lett. Petra nem értette, miért érinti meg ennyire ez a…

Írta: Soósné Balassa Eszter 💠 📅 2025. 11. 30. 15:43 Élet ❤️ 0 👁️ 11

Újra ősz van. Az avarszőnyegen alig hallani lépteim, ahogy sétálok. A két pad szinte hívogat.

– Gyere, ülj ide.

Sejtelmesen öleli körbe a parkot a köd, oly lágyan, oly finoman, ahogy kedvesét öleli magához szerelme. Egyedül vagyok a gondolataimmal. A fák bástyaként veszik körbe a padokat. Leülök. Csend van, a köd csendjét csak szívverésem töri meg, lélegzetemet sem hallani.

Gondolataim messze járnak, visszatévedtek a múltba. Akkor is ősz volt és köd, szinte átláthatatlan, mégis olyan puhán betakart. Féltem akkor, nem láttam a kiutat, szívem harcolt az eszemmel. Elengedjem őt, vagy harcoljak, hogy maradjon? Minden bizonytalan volt, csak egy volt biztos: nagyon szeretem. Nem láttam tisztán, gondolataim fátyolként terültek rám, mint most a köd, ami körülvesz. Egyszerre óvó és…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 12. 05. 01:03 Sorsfordító ❤️ 1 👁️ 14

A mező fölött sűrű, fekete felhők gyűltek, mintha egyetlen óriási kupola borult volna Iza és Ádám fölé. A földút nedvesen fénylett, de még nem esett. Az illat azonban már árulkodott: közeledik a vihar.

– Sietnünk kellene – mondta Ádám, felpillantva az égre.
– Most nem – felelte Iza, megállva az út közepén. – Nem futok tovább semmi elől.

A távolban tompa moraj futott végig a tájon. A szél még visszafogott volt, de a gabona már bizonytalanul hajladozott.

– Iza, én csak azt mondom, hogy baj lesz, ha itt kap el minket.
– Mindig ezt mondod – nézett rá a lány. – Hogy baj lesz, ha változtatunk. Hogy jobb a régi, a biztos. Hogy ne bolygassunk semmit.

Ádám utolérte, és finoman megfogta a karját.
– Nem a változás ijeszt meg. Az ijeszt meg, hogy egyszer elveszítelek, ha rosszul…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 12. 07. 20:51 Családi dráma ❤️ 0 👁️ 12

Aleandro oda lépett Bonnie mellé, miközben Leonardo még mindig ott állt, határozott tartással, elegánsan, mintha maga lenne az idő. Aleandro félrebillentett fejjel nézte a férfit, majd halkan megkérdezte:
– Ti... honnan ismeritek egymást?
Bonnie szeme egy pillanatra megtorpant. A múlt súlya nehezedett rá, de nem akarta kibontani azt a régi, gondosan elrejtett emlékkupacot.
– Fiatalkorunkban találkoztunk – válaszolta zárkózottan, tompa hangon.

Leonardo bólintott, és mintha tisztelte volna Bonnie hallgatását. Aleandro arcán átfutott valami. Egy árnyalatnyi feszültség. A férfi túl udvarias volt, túl nyugodt... gyanúsan tökéletes.
Ekkor Bonnie feléjük fordult, és kissé feszélyezetten megszólalt:
– Szeretném bemutatni a fiamat, Matteót. Matteo, ő Leonardo Vescari.
Leonardo finoman…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 12. 07. 20:57 Dráma ❤️ 0 👁️ 17

Leonardo úgy lépett be Bonnie házába, mintha semmi sem változott volna. A levegő, bár tele volt feszültséggel, valahogy mégis otthonos volt. Bonnie szíve még mindig ugyanúgy hevesen dobogott, mint akkor, amikor először találkoztak. Az idő azonban más lett, és most mindketten tudták, hogy nem mindent hozhatnak vissza a múltból.
Leonardo egy pillanatra elnémult, majd végre megszólalt:
– Szia, Bonnie!
– Szia, Leonardo! Gyorsan eljöttél.
– Miért nem írtál nekem? – kérdezte, és hangjában ott volt a fájdalom, amit sok-sok éven át elnyomott.
Továbbiak felfedezése
Ajándékkosarak
Bonnie úgy érezte, hogy a kérdés súlya alatt egyszerre minden nehéz érzés feltört.
Továbbiak felfedezése
Ajándékkosarak
– Nem tudtam, mit mondjak… – válaszolta halkan, miközben a férfi szemébe nézett. – Egyedül…

Írta: Kendi 📅 2025. 12. 15. 22:36 Érzelmes ❤️ 2 👁️ 15

Reggel volt, de a szoba még éjszakát hordott. Az ablak függönye mögül arany fény csorgott, lassan, óvatosan. A lány az ágy szélén ült, fejét tenyerébe temette, mintha ott rejtezne minden válasz. Gondolatai súlyosak voltak, mint a levegő vihar előtt. Emlékek kopogtak benne: kimondatlan mondatok, elhalasztott döntések. A csend nem vigasztalta, csak figyelte. Aztán felállt. A fény megérintette a vállát, és egyetlen lélegzetben megígérte, hogy ma nem marad sötétben. Mert hitt benne, hogy a nap lassan türelmet tanít, sebeket csitít, és új irányt rajzol a félve induló szívnek, amikor végre meri választani önmagát a hallgatás helyett, csendesen remélve holnapra valamivel könnyebb reggelt.

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 12. 18. 23:47 Filozófikus próza ❤️ 2 👁️ 17

A történet a lap szélén született, ott, ahol a mondatok elvékonyodnak, és a papír elkezd kételkedni a saját anyagában. A könyv nyitva feküdt, nem olvasásra készen, inkább tartásban, mint ami pontosan tudja, hogy amit őriz, nem betű, hanem irány. A sínpár mindig is ott húzódott benne, láthatatlanul és megmásíthatatlanul, a vas tisztán és egyenesen futott végig a lapokon, olyan pontossággal, amely nem hajlik, nem keres kiskaput, nem alkuszik.

A vonat megjelent, jelenlétté sűrűsödött, mint egy felismerés, amely régóta létezett, csak most kapott végre helyet. A fák álltak, a hó hullott, a világ nem tett hozzá semmit, mert nem volt mit fokozni rajta. Ez nem hívás volt és nem búcsú, hanem állapot, annak felismerése, hogy a történet nem engedélyt kér, hanem helyet, és csendesen annyit mond…

Írta: Ynela Zíléna 📅 2026. 01. 02. 15:26 Élet ❤️ 2 👁️ 23

A táblát jól ismerte. Nem kezdő játékos volt.
Sok variáció futott át rajta, mielőtt a keze megmozdult volna. Tudta, melyik lépéssel van esélye nyerni. Tudta, mit diktál a logika.
Az ujja megállt a sakkbábu felett.
Egy másik lépés képe villant fel benne – rosszabb, kockázatosabb, az a fajta, amire az emberek a fejükhöz csapnak. Olyan, amit sosem tanítanak.
Ha ezt lépi, veszíthet.
Ha nem, önmagát veszti el.
A terem csendje mélyebb lett.
A bábu megindult.
Ezt a játszmát ugyan elvesztette – szinte sose győzött.
De tudta, úgy emlékeznek egyszer majd rá, aki szívvel irányította a bábukat. 
Aki végül az életet nyerte meg.