Sejtelmes köd

Újra ősz van. Az avarszőnyegen alig hallani lépteim, ahogy sétálok. A két pad szinte hívogat.

– Gyere, ülj ide.

Sejtelmesen öleli körbe a parkot a köd, oly lágyan, oly finoman, ahogy kedvesét öleli magához szerelme. Egyedül vagyok a gondolataimmal. A fák bástyaként veszik körbe a padokat. Leülök. Csend van, a köd csendjét csak szívverésem töri meg, lélegzetemet sem hallani.

Gondolataim messze járnak, visszatévedtek a múltba. Akkor is ősz volt és köd, szinte átláthatatlan, mégis olyan puhán betakart. Féltem akkor, nem láttam a kiutat, szívem harcolt az eszemmel. Elengedjem őt, vagy harcoljak, hogy maradjon? Minden bizonytalan volt, csak egy volt biztos: nagyon szeretem. Nem láttam tisztán, gondolataim fátyolként terültek rám, mint most a köd, ami körülvesz. Egyszerre óvó és félelmetes volt. Mindent mérlegre tettem, és tisztulni kezdett a köd.

– Elengedlek, hisz annyira szeretlek, azt akarom, boldog legyél.

Amikor ki tudtam mondani, eloszlott a köd, és nem csak én, ő is döntött. Elmegy. Már tizenöt éve, hogy az ő útját járja. Anyai szívem a távolból öleli, minden nap kérve Istent:

– Öleld át, Atyám, óvó karjaiddal, hisz neked nincs lehetetlen. Oda is elér a kezed, ahova az enyém már nem.

– Jól döntöttem? – sokszor kérdezem magamtól.

Hiányzik az ölelése, az, hogy velünk legyen. De tudom, hogy ő is azért jött e világra, hogy tanuljon, fejlődjön. Ehhez pedig a saját útját kell járnia. Fáj érte a szívem, hisz nem lehetek ott, ha baja van, vagy segítség kellene neki. De ilyenkor eszem győz, megnyugtatva anyai szívemet. Jó volt itt, a ködben megpihenni, lágy ölelésében.

Lassan elindulok. Lépteim hangtalanok, szívem nyugodtan ver. Eszem tudja, jól döntöttem, anyai szívem ködbe burkolózva pihen.