Késő este volt. A szoba félhomályában úgy ültem – olyan volt, mintha a nap rajtam felejtette volna a kezét. A levegő mozdulatlan volt, az ablakon túl a város fényei hidegen remegtek, bennem pedig ott maradt valami nehéz, névtelen rezdülés. Sokáig csak hallgattam. Aztán egyszer csak megszólalt bennem a fáradtság. Nem hangosan, inkább úgy, ahogy a repedés fut végig az üvegen – csendesen, mégis feltartóztathatatlanul. – Már megint eljutottál idáig – mondta. Nem ijedtem meg. Ismerős volt. Régebb óta ismert, mint bárki más. – Azt hittem, ma még bírom. – Mindig ezt hiszed – felelte bennem. – Aztán este leülsz, és végre lehull rólad mindaz, amit nappal még tartani próbáltál. Az ujjaimat néztem. Azt a kezet, amely mindenkinek segít, ad, ad és ad egész nap. – Miért jössz mindig vissza? –…Tovább olvasom…
Esik az eső, sötét szürkeségbe borult minden. A hangulatom is hasonló, mint az időjárás. Komor és szomorú. Nézem ezt a szürkeséget, és csak most észrevettem, hogy bennem is ott van ugyanez. Pedig az eső csak esik. Nem akar rossz hangulatot okozni. A szél csak fúj. Ez a természete. És én? Ma érzékenyebb vagyok a szokásosnál. Talán ez okozza. Most észrevettem, hogy ma minden közelebb jön hozzám. A hangok, a gondolatok, az érzések. Ekkor megszólalok magamban. – Itt vagy, szomorúság? Kérdezem. – Itt vagyok – válaszolja csendesen. – Ma hamarabb észrevettél. – Igen – mondom neki. – Ma minden erősebb. Lélegzem mélyen. Megállok egy pillanatra. Pihenek. Maradok csendben, történik valami egészen egyszerű: rámosolygok a szomorúságomra. – Látlak tisztán – mondom neki. – És ettől máris…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Olyan furák az emberek. Azt hiszik, mindent tudnak a világról. Az igazság az, hogy minél többet ismeretet szerzünk, rádöbbenünk, milyen keveset is tudunk. A legnagyobb hiányosságunk, hogy nem vagyunk elfogadóak másokkal. Csak a mi igazunk az igaz, a másiké biztos, hogy nem az. Aztán ha ér valamilyen nagy csalódás, akkor fájdalmasan beismerjük, hogy mégsem nekünk volt igazunk. Már aki van annyira intelligens, hogy be tudja ismerni ezt. Utálom az állatkínzókat. Ez annak apropóján jutott az eszembe, hogy aki az állatot bántalmazni tudja, az embertársát is bármikor meg tudja sérteni, porig tudja alázni, de akár még az életét is el tudja venni. Az állatkínzók szerint az állatoknak nincs lelke, nem éreznek, nem értenek semmit a külvilágból. Aki így gondolkodik, nem nézett még kutya szemébe…Tovább olvasom…
Reggel volt. A konyha ablakán még alig szivárgott át a fény, de ő már talpon volt. A mozdulatai nesztelenek, szinte észrevétlenek, mintha a világ csendje is benne folytatódna. A keze, vékony, fáradt kéz, a megszokott rend szerint mozdult a bögréhez, a vízforralóhoz, a gyógyszeres dobozhoz. A külvilág számára ez csak egy újabb nap volt, de ő tudta, számára ez is fájdalmas és harcos lesz. Fájdalmas, mert végre megtudja majd fia állapotának végső okát és talán szó esik majd a jövőről is, mert minden biztos dolog jobb lesz már az eddigi találgatásoknál, még ha fájdalommal jár is. Harcos lesz, nem látványos, ami tapssal végződik, nem hősi indulókra írt, hanem olyan, amelynek minden lépése belülről fakad. Az út eddig is tele volt váratlan eseményekkel és ő mégis elindult rajta. Bizonytalanul…Tovább olvasom…
Volt egyszer egy kisfiú, Levente, aki vakon született. Soha nem látta a napfényt, a kék eget, édesanyja arcát – mégis tudta, hogy a világ szép. Mert a szívével látott. Amit a szeme nem érzékelt, azt a lelke pótolta: hallása, szaglása, ízlelése – mind kifinomult, érzékeny csatornák lettek számára. Az illatok voltak a kedvencei. Megtanulta megkülönböztetni a reggeli harmat frissességét a levendula illatának nyugalmától, vagy az eső illatát a forró nyári köveken. A világ neki hangokból, szagokból és szeretetből állt. Szülei szerették őt tiszta szívvel, de nem tudtak annyit keresni, hogy kifizessék azt a különleges beavatkozást, ami esélyt adhatott volna a látásra. A remény élt csak a számukra. Levente soha nem panaszkodott. Inkább ő vigasztalta az édesanyját: – Anyu, kérlek, hidd el…Tovább olvasom…
Ancsel Éva írta: „Nézz hosszan egy gyerekarcra, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik.” A szeptemberi tanévnyitón az elsősök ott ültek a kispadokon. Számukra elérkezett a nagy nap! Minden kisgyerek másképp élte meg ezt a pillanatot: volt pár kislány, akik együtt, vidáman beszélgettek. Volt, aki csak üldögélt bánatosan, olyan is volt, akinek anyuka fogta a kezét. Ne hagyjuk ki azokat sem, akik nem akarták anyuka kezét elengedni és sírdogáltak. Észrevettem az első sorban, jobbra azt a szép arcú, mosolygós, csillogó fekete szemű, fekete hajú kislányt, Julcsit. Hófehér csipkés blúzában, aprócska rövid fekete szoknyácskájában és a hozzá oly annyira illő fekete kopogós cipőcskéjében. Derékig érő hosszú haját befonták, hatalmas piros rózsát tűztek bele fénylő ezüst csattal…Tovább olvasom…
Már megint a csokifagyikat zabálja a sarkig tárt hűtőben. Folyamatosan anyja duruzsoló szavai jutnak az eszébe: „Édes kislányom! Mikor nyugszol már bele, hogy te sosem leszel szépségkirálynő!” – már nem csupán az adott szituáció borítja ki, idegesíti fel, de már eléggé hosszú idő óta is valósággal megundorodott talán saját magától is, hiszen egész eddigi életében azt kellett hallania és tapasztalnia, hogy senkire sem számíthat, egyedül csakis saját magára. Még jócskán emlékezett arra, amikor a volt pasija, Sanyi szinte nyálcsorgatva bámulta őt a kis kertvendéglőben, ahogy eszegeti a nutellás krémmel töltött palacsintát, és mikor szája szegletében megjelent az első csokifolt, Sanyi gyöngéden közelebb hajolt, és bizsergetően lecsókolta róla az édes ízt. De akkor miért hallotta meg, amint…Tovább olvasom…
Mi is emberek vagyunk, nem csak húsból és vérből. Telis-tele tulajdonságokkal, mindenfélével – jóval, rosszal, vegyesen. Ki ezért, ki azért állt sorba, talán kétszer is. Hiba. Tudom, hogy nehéz az ösztöneinket kordában tartani. Én is nem egy esetben nézek előre, és próbálom, megpróbálom – hátha sikerül – legyőzni önmagamat. Igen, az indulatok erősek, és nem csak jóindulat létezik, sajnos. Annyit faragtam le magamból, hogy nem csinálok semmit sem. Maradok madáron – szó szerint. Hagyom az időt dolgozni… magamban. Ez idáig mindig jó döntés volt. Volt, hogy elszáll az ember mérge, de az is lehet, hogy szelídül. Vagy, uram bocsá, valamiféle „csínytevést” követ el itt a neten. Igen, ez is előfordul. Vállalni kell ezt is. Vagy marad az eredeti meglátás, gondolat, és véghez is…Tovább olvasom…