Gondolatok spirit szemmel

Egyszer megkérdezték tőlem: – Te miért szeretsz annyit egyedül lenni?
Én értetlenül álltam, és kibukott belőlem. Miért lennék egyedül?
Hiszen én magammal vagyok. A gondolataimmal, az érzéseimmel, nem magányosan, hanem egy olyasvalakivel, akivel egy húron pendülök. Ez a valaki úgy látja a dolgokat, ahogy én, pont úgy érez és érzékel, mint én, és vele jó lenni, kikapcsol és feltölt, és nem vár magyarázatot. Na jó, igen, néha vár, mert beindulnak az agytekervényei, megkérdőjelezve önmagát, de persze ez csak ideig-óráig működik így, aztán végül visszatalál önmagához. Azt gondolom, az ember néha túlontúl társfüggő tud lenni, és nem bírja a magányt. A magány viszont nem feltétlenül az elhagyatottságról szól. Valamikor saját lelkünk megtalálásáról. Hiszen, ha rendben vagy testben és lélekben, mi okod lenne kételkedni abban a lényben, aki a tükörből visszanéz rád? Néha jót tesz egy kis elvonulás, önmagunkba nézés ebben a zajokkal és ingerekkel teli világban. Gondold csak el, amikor kísérő akarsz lenni állandóan, csak azért, hogy ne legyél egyedül, vajon kihez is kapcsolódsz? Másokhoz vagy magadhoz? Ezért azt gondolom, az egyedüllét is tud kincs lenni. Kicsit lelassulsz, észreveszel illatokat a szélben, meglátsz színeket a térben. Megmosolyogsz egy abszurd helyzetet, és kitágul a látótered. No, persze nem a telefonod görgetve, mert ott a környezet igencsak ingergazdag, hanem mondjuk a parton sétálva, miközben talpadat nyaldossák a habok, vagy egy erdei sétán, ahol hallod, ahogy susognak a levelek a szél mozgatta fákon. Felfedezheted, hogy minden madárdal egyedi, hogy mennyi-mennyi féle faj van körülötted. Amikor lenézel egy hegyvonulatról, milyen mesebeli a kilátás, vagy felfedezed a felhők különböző formáit az égen. Elhívod egy „radira” magad, és veszel egy limonádét, egy fagyit, vagy egy szelet süteményt. Mennyivel másabb, mikor nem kell sietni, alkalmazkodni, csak megállni az időben és szusszanni. Amikor egyedül vagy, és nem búslakodsz, hanem tényleg megéled az időt és a teret, megtapasztalhatod, milyen hatalmas a világod, a te saját Univerzumod. Emberek jönnek, mennek körülötted, s te ott állsz a forgatagban egy lelassult időintervallumban, és hagyod, csak legyél. Ez nem magány, ez belső tér. Egy olyan világ, amit nem mindenki tud megélni, hogy miért? Mert társfüggő? Mert nincs rendben önmagával? Vagy talán szeretetért kuncsorog, azt gondolja, akkor értékes, ha valaki mindig a közelében van. Ha egyszer megtapasztalod, mennyi érték, mennyi világ van benned, többé nem leszel magányos, mert látni fogod az értékeid és a világot, ami körbevesz, a sok csodát, amit a képernyő, a nagyvilág zaja és az elektronika, mint pl. a média, soha nem fog tudni visszaadni neked. Amikor valaki mellett sétálok, nekem nem mindig hiányoznak a szavak, valamikor csak jó érzés egy olyan ember mellett ballagni, aki szintén rácsodálkozik a világra. Hangok nélkül megnézni, ahogy felkel és lenyugszik a Nap, nézni egy pokrócon a csillagokat, sok ezer fényév távolságra vannak tőlünk, és hallgatni az éjszakai bogarakat, és állatok neszét. Ahogy apály és dagály idején a hullámok nyaldossák a partot. Nekem ez jelenti az életet. Szeretek egyedül lenni, azt is szeretem, ha hangtalan sétál mellettem valaki, és az ő gondolatai is hasonlóan működnek. Ebben a felgyorsult forgatagban ezt hívják békének. Ránk telepszik, és csak hagyni kell, hogy átjárjon. Úgyhogy, kedves olvasó, jusson eszedbe, amikor magányos óráidban a természetben sétálsz, hogy nem egyedül vagy, hanem Önmagaddal!