Ők, valami miatt mások

Ancsel Éva írta: „Nézz hosszan egy gyerekarcra, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik.”
A szeptemberi tanévnyitón az elsősök ott ültek a kispadokon. Számukra elérkezett a nagy nap! Minden kisgyerek másképp élte meg ezt a pillanatot: volt pár kislány, akik együtt, vidáman beszélgettek. Volt, aki csak üldögélt bánatosan, olyan is volt, akinek anyuka fogta a kezét. Ne hagyjuk ki azokat sem, akik nem akarták anyuka kezét elengedni és sírdogáltak. Észrevettem az első sorban, jobbra azt a szép arcú, mosolygós, csillogó fekete szemű, fekete hajú kislányt, Julcsit. Hófehér csipkés blúzában, aprócska rövid fekete szoknyácskájában és a hozzá oly annyira illő fekete kopogós cipőcskéjében. Derékig érő hosszú haját befonták, hatalmas piros rózsát tűztek bele fénylő ezüst csattal. Ott ült, kezecskéjét ökölbe szorította, néha-néha megkapaszkodott a pad szélében is figyelte a többieket. Mondott valamit annak a kisfiúnak, aki mellette ült, de azt is csak úgy, hogy más ne hallja, megsúgta neki! Ott voltak ők: akik már az oviban is menők voltak. Külön ültek a többiektől, a szüleik is külön kis csoportban álltak. Milyen furcsa dolog is ez, pedig csak gyerekek még, a szülők meg már felnőttek! Elkezdődött az iskola, Julcsi továbbra is csak az unokatesójával töltötte a legtöbb időt. Figyelte a menő csajokat, akik mindig igyekeztek magukra felhívni a figyelmet. Túl hangosak voltak, túl jól öltözöttek, túl okosak néha. Próbált ő is bekerülni ebbe a körbe, de mindhiába. Amikor erről beszélgettünk, mindig könnyes lett szép fekete szem, azt mondta:
– Azt szeretném, ha velem is játszanának, vagy legalább párom lenne valamelyik sorakozókor.
A menő csajok mindig megígérték, hogy figyelni fognak rá, szólnak neki, játszanak vele. Megígérték, azért, mert ezt várták tőlük. Nem azért játszottak Julcsival a következő napokban, mert tényleg érdekelte őket, hogy végre ő is jól érezze magát. Á, nem! Julcsi türelmesen várt, próbálkozott, de mindhiába. A menő csajokat az iskolai elbeszélgetések továbbra sem érintették meg. Közeledett a tanév vége. Julcsinak még mindig az volt a kérése, ami félévkor. Tudtam, láttam rajta, még mindig magányos és kirekesztett.
Már csak pár hét volt vissza tanévzáróig, Julcsi odajött hozzám, azt mondta:
– Tudod, tanító néni, én nem bánom, hogy jövőre másik osztályba kerülök. Nemcsak a tanulás volt nekem nehéz ebben az évben. Hiába voltam mindig jó, a lányok akkor sem nagyon játszottak velem, nem volt igazi barátnőm. Ezek a lányok nem olyanok, mint én, valahogyan mások! Otthon, a faluba mikor kimegyek, nagyon jó, mindenki játszik velem, beszélgetünk. Szeretném, ha ott lenne az iskola a faluba, akkor biztos jobb lenne mindenkinek.
Rendesen feladta a leckét Julcsi nekem is! Elgondolkodtam, hogy egy ilyen csöppnyi kislány a hét évével, már most milyen bölcs! Vajon majd mikor tizenhét, huszonhét éves lesz, akkor is még mindig minden más lesz neki? Bárcsak ne így lenne! Vajon a menő csajok tíz-húsz év múlva is azok lesznek, vagy lesznek náluk menőbbek? Vajon a szülők akkor is kicsit különcebbek lesznek, vagy már mindegy lesz akkor? Ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem, elgondolkodtam, milyen okosságot is tudnék mondani neki? Az igazság az, hogy nem találtam rá a megfelelő „receptet”!
Ekkor jutottak eszembe Ancsel Éva szavai…