Írta:
Magdus Melinda
📅 2026. 01. 15. 12:06
Élet
❤️ 3
👁️ 20
Terézia kezében megállt a fakanál, épp a fortyogó szilvalekvárt kavargatta a sparhelten. Ugyan ki kopoghat az ajtaján? Faluhelyen mindenki ismerte egymást, a kopogást nem ismerték, bejáratosak voltak egymáshoz, kopogás nélkül is. Lehúzta a nagy üstöt a tűzhely szélére, megtörölte a kezét, és ajtót nyitott. Egy sudár, barna hajú, jó vágású fiatalember nézett vele szembe.
– Jó napot kívánok! Bercsényi István vagyok, és az édesanyámat keresem. Ugye maga az? – tette fel kérdését az ajtóban álló idegen.
– Jó napot magának is! – hűlt meg a vér Teréziában. – Rossz helyen járhat, itt nem lakik az édesanyja.
– A lakosságnyilvántartó szerint ezen a címen lakik. Sok évembe telt, amíg kinyomoztam a lakhelyét. Bercsényi Teréziának hívják.
Mintha kést forgattak volna az asszony szívében, hideg…
Tovább olvasom…
Írta:
Kendi
📅 2026. 01. 18. 11:47
Szomorú
❤️ 1
👁️ 9
Az eső nem kérdez, csak mos.
Lemossa a port a térdről, a sarat a tenyérről, a tegnap maradékát a szív környékéről.
A férfi térdel, mert állni most túl nagy vállalás lenne.
A virág még él a kezében, makacsul, mintha nem értené, hogy elkésett.
Előtte a szív darabjai vörösen izzanak: nem vérzik, emlékezik.
A távolodó alakok már nem néznek vissza, mert aki visszanéz, az még kötődik.
A fájdalom nem zár le semmit – csak átalakít.
Amit ma veszteségnek nevezünk, holnap talán egy új forma első vázlata lesz.
Az ember nem túléli az elhagyást.
Átírja magát benne.
Tovább olvasom…