Terézia 2.

Terézia kezében megállt a fakanál, épp a fortyogó szilvalekvárt kavargatta a sparhelten. Ugyan ki kopoghat az ajtaján? Faluhelyen mindenki ismerte egymást, a kopogást nem ismerték, bejáratosak voltak egymáshoz, kopogás nélkül is. Lehúzta a nagy üstöt a tűzhely szélére, megtörölte a kezét, és ajtót nyitott. Egy sudár, barna hajú, jó vágású fiatalember nézett vele szembe.
– Jó napot kívánok! Bercsényi István vagyok, és az édesanyámat keresem. Ugye maga az? – tette fel kérdését az ajtóban álló idegen.
– Jó napot magának is! – hűlt meg a vér Teréziában. – Rossz helyen járhat, itt nem lakik az édesanyja.
– A lakosságnyilvántartó szerint ezen a címen lakik. Sok évembe telt, amíg kinyomoztam a lakhelyét. Bercsényi Teréziának hívják.

Mintha kést forgattak volna az asszony szívében, hideg veríték öntötte el. Eszébe jutott elsőszülöttje. Lehet, hogy ő áll az ajtóban? Nem, az nem lehet, hogyan találhatott volna rá? Amikor beadta a gyerekotthonba, igaz, hogy felvették az adatait, de aláírt egy papírt, hogy lemond róla, és azt is aláírta, hogy az adatait nem adhatják ki senkinek. Biztos valami tévedés lehet. Sokáig nem tudott szóhoz jutni. Megijedt, hogy fény derül régi, homályba veszett titkára. Amikor húsz évvel ezelőtt, huszonhat évesen férjhez ment, nem mesélte el az urának, hogy tizenhat évesen egy fiúgyermeknek adott életet. És most itt áll előtte az ajtóban az ő arcvonásait hordozó fiatalember. Ugye csak álmodom? Ez futott rajta keresztül. Biztos valami ügyeskedő árus lehet, és így akar bejutni a házába. De mi van, ha mégsem árus? Ha valóban az ő fia?

– Nem tudom, miről beszél, maga szélhámos! Forduljon vissza innét, és menjen oda, ahonnét jött! – ripakodott rá Terézia.
– Édesanyám, nagyon szerettem volna megismerni magát. Szeretném tudni, hogy honnan származom, ki az apám, és miért dobtak el engem csecsemőkoromban? – nézett kérdően az anyjának vélt asszonyra István.
– Még egyszer nem mondom, hogy hordja el innen magát! Szerencséje, hogy nincs itthon az uram. Ő vasvillával kergetné el! Hordja el magát, de azonnal!
– Sajnálom, hogy megtaláltam. Nem ilyen fogadtatásra számítottam. Isten áldja, Édesanyám! – mielőtt sarkon fordult volna, egy szelíd mozdulattal megérintette Terézia babos kendőjét, amivel őszbe hajló haját takarta az asszony.

Hosszasan bámult a távolodó fiatalember után Terézia, még két könnycsepp is kikívánkozott a szeme sarkából. Milyen szép legénnyé cseperedett az ő lelencbe adott fia. Első pillanatban megismerte, mintha a saját tekintete nézett volna vissza rá, amikor ott állt az ajtóban. De nem tehetett mást, mint amit tett. Fájdalmas titkát nem fedhette fel a családja előtt. Öt fiúnak adott életet a házasságában. Férje húsz évvel idősebb volt nála, özvegyemberként vette őt feleségül. Mit szólna hozzá, ha fény derülne titkára? Biztos nem értené meg. Egy szál pendelyben vette el, becsületesen dolgozott, hogy eltartsa a családját. Nem bánthatja meg ilyen szörnyű titokkal. Aztán egy gyors mozdulattal visszahúzta a tűztérre a szilvalekváros üstöt, és a múltba feledkezve kavargatta tovább.

István szomorúan ballagott az autója felé. Hát ő az én anyám. Milyen szép asszony még most is, ráncok sem barázdálják középkorú arcát. Úgy ötven év körülinek gondolta, de kevesebbnek látszott. A fejkendő és a sötét ruha öregített rajta egy kicsit. Nem ilyen fogadtatásra számított. Mennyit ábrándozott erről a találkozásról. Azt gondolta, egymás nyakába borulnak majd, és a találkozás után tartják majd a kapcsolatot. Ehelyett csalódnia kellett. Nevelőszülei tisztességesen felnevelték, kiiskoláztatták, elindították a nagybetűs életbe. De valami mindig hiányzott neki. Az igazi édesanyja ölelése, simogatása, szeretete. Ezért kezdte el járni a hivatalokat, hogy fényt derítsen szülőanyjának kilétére. Talán nem kellett volna, gondolta most magában. Semmit sem tudott meg arról, hogy miért mondtak le róla, mi volt az akadálya annak, hogy édes szülei nevelhessék fel. Beindította az autóját, még a motor is búsan berregett, mintha nem akarna elindulni szülőföldjéről. Homályosan látta csak az utat, ezért letért az út menti padkára, és megállt, hadd gördüljön le szeméből a könnyáradat, aminek nem tudott megálljt parancsolni.

Három év telt el az ominózus találkozás óta, de még mindig nem hagyta nyugodni Istvánt, hogy nem ölelheti át édesanyját. Most, hogy tudta már, hol lakik, nem volt akadálya, hogy ismét felkeresse. Egy próbát még ad neki. Reménykedett benne, hogy otthon találja majd, és nem a Szőlőhegyen fog kapálni. Kicsit távolabb állította le az autóját, nem akart feltűnést kelteni. Lassan ballagott a takaros porta felé. Ahogy közelebb ért, látta, hogy a veteményesben hajlong egy fejkendős asszony. Hosszasan figyelte, hogy gyéríti a füvet a hagymapadban. Megállt a kerítés mellett, és félhangosan, nehogy megijessze, ráköszönt Teréziára.
– Szép jó napot, kedves Édesanyám!

Terézia felemelte fejét a hangra, körülnézett, és megpillantotta a három éve látott idegent. Nem tudta, mitévő legyen, nem számított rá, hogy újból megjelenik. Azt gondolta, elég csúnyán elzavarta a múltkor ahhoz, hogy már soha többé ne jöjjön vissza. Hosszú idő kellett, amíg túltette magát ő is az előző találkozáson.
– Nem tudom, kit keres, ne zaklasson engem! – válaszolta mérgesen az asszony.
– Drága Édesanyám, miért nem akar megismerni engem? Szeretném magamhoz ölelni, és beszélgetni magával.
– Nem vagyok az anyja, takarodjon el innét! – kiabálta felháborodva Terézia.

Istvánban e szavak hallatára eltört valami. Talán a szívének az a húrja, amely édesanyjához kötötte eddig. Az a vékony húr, amely megerősítést szeretett volna kapni a gyökereiről. Arról, hogy aki a világra hozta, az az asszony is szeretné őt a keblére ölelni. Megfogadta magában, hogy többé nem fogja keresni. Mázsás súly telepedett a vállára, mintha agyon akarná nyomni. Rádöbbent, hogy nem fontos annak az embernek, aki számára eddig a legfontosabb volt. Nehéz szívvel tért haza, sosem tudta elfeledni ezt a szívfájdító felismerést.