„emlékezés” – novellák címszó szerint

Írta: A. J. Vale 📅 2026. 04. 20. 11:15 Érzelmes ❤️ 2 👁️ 30

– Ez volt az utolsó doboz. – közölte mosolyogva a költöztető cég vezetője, miközben leporolta kék kezeslábasát.
– Nagyon köszönöm a segítségüket, József! – azzal leszámoltam a munkadíjat a férfi széles tenyerébe, némi borravalóval megtoldva.
– Ha a jövőben szüksége lenne segítségre, tudja a számomat. Viszlát, Zsófi!
– Köszönöm, viszlát!
Becsuktam az ajtót a távozó férfi után, és elégedetten fordultam körbe a garzon közepén. A bútorok a helyükön, a szoba közepén azonban hegyekben pakolva álltak a felcímkézett dobozok.
Mielőtt nekiláttam volna a további pakolásnak, kimentem a lakásom előtti gangra. A fehérre festett korlátnak támaszkodva bámészkodtam, figyeltem a földszinten lakó néni lakása előtti nyüzsgést. Az idős hölgy, Borcsa néni két másik hasonló korú nő társaságában…

Írta: Tasi83 📅 2026. 04. 18. 06:36 Dráma ❤️ 1 👁️ 9

A férfi minden esetben kora hajnalban kelt, ki tudja miért? Már gyerekkorában korán kelő volt, és bizony-bizony sokszor megkapta nagyanyjától az enyhe korholó intelmet, hogy az állatokkal kel. Most szépen berendezett, komfortos társasházi lakásában üldögélt volt gyerekszobájában – ahol jóformán –, egész fiatalságát töltötte, és aztán még hosszú, keserves évtizedeket, és melyek első adandó alkalommal alakított át egyfajta különleges, hangszigetelt dolgozószobává, ahova visszavonulhatott a tökéletes, totális magányában ,,alkotni" valamit. Így mondogatta.
Most valami különleges okból kezébe került régi, elnyűtt, kissé már sárgult gimnáziumi osztálytablója, melyen szinte mindenki mosolyog, egyedül csak ő nem, illetve régi kockásfüzetében nagy becsben őrzött kisebb polaroid-kép, melyen három…

Írta: Lothár 📅 2026. 04. 16. 12:55 Dráma ❤️ 2 👁️ 20

Ferdén lógnak a felhők az égből, mintha elbotlott volna a nyár a szeptemberben. Szótlanul bámulom a házból az esőverte udvart. Éppen dél van. Macskám belenyávog az úszó harangszóba, aztán már mellém is szegődik, mint valami szürke sejtelem. Mustársárga tekintete könyörgéssel lehet közeli rokon. Reméli, kap valamit. Betekeredik induló, lassú lépteim közé, mint a rengeteg távolság, amit még a háborúban tettem meg.

Hatan mentünk el a faluból (hárman az utcából), de csak jómagam tértem haza. Még távol voltam, feltörték az üres házat. Ruhákat vittek el, meg bort. A feszületet összezúzták a falon, és egy széket is összetörtek. A szekrényeket és az íróasztalomat kiforgatták. A könyvekhez nem nyúltak (kár).

A misére nem mentem el, pedig kocsit küldtek értem. Fájt a lábam. Meglőtték a…

Írta: Vizkeleti Erzsébet 💠 📅 2026. 04. 13. 08:53 Filozófikus próza ❤️ 2 👁️ 22

Többféleképpen gondolok az álomra. Úgy vélem, az álom nem egyszerűen pihenés, inkább hazatérés. Vagy visszatérés önmagamhoz, rejtett és titkos valómhoz – ahhoz a csendes belső szobához, amely nappal zárva marad, és csak éjszaka nyílik ki nesztelenül.
A lelkem legtöbbször a gyermekkorba tér vissza. Olykor régi, reménytelen szerelmek világába, ahol minden megvalósulhat, még Ő is szerethet és ölelhet. Boldogan kapaszkodom takarómba, amely olyan, mint egy csendből szőtt védelem, egy láthatatlan ölelés, amely megőriz a széteséstől. Néha olyan helyeken járok, ahol a valóságban még nem voltam – ismeretlen utcákon, amelyek mégis ismerősek, tájakon, ahol mintha már egyszer éltem volna.
Az álom olyan sosemvolt tereket nyit meg előttem, ahol rácsodálkozom a sok szépségre, ami létezik a világban –…

Írta: Márkus Katalin/Kata/ 📅 2026. 04. 11. 22:18 Élet ❤️ 3 👁️ 22

Az asszony lehajtott fejjel, egyedül ült azon a kerti padon, ahol alig pár hete párjával üldögéltek. Körülöttük jókedvűen beszélgettek, nevetgéltek a baráti házaspárok. Szalonnasütögetés, borozgatás adta meg a jó hangulat alapját. De így volt ez a közösen ünnepelt születésnapokon, névnapokon, szüreteken, éjjelbe nyúló disznótoros vacsorákon. Sűrűn előfordult, hogy csak elugrottak egymáshoz egy baráti beszélgetésre. Ha segítség kellett, az első telefonhívásra indultak.
Most meg itt ül a padon, és azon gondolkodik, hogy miért tűntek el a barátok? Temetésen, a halotti torban is ott voltak...
Páran még eljöttek segíteni, amikor felszámolta a gazdaságot, de aztán ők is elmaradtak. Egy ideig hívogatta őket telefonon, kérte, hogy jöjjenek el beszélgetni. Olyan jól esett volna, ha egy kicsit…

Írta: Rebeka Nagypál 💠 📅 2026. 04. 11. 19:31 Igaz történet ❤️ 1 👁️ 13

A családunkban sokszor előkerült ez a történet. Nem úgy, mint valami hősi legenda, hanem inkább elcsendesedve, fájó emlékként, mintha még évtizedek múltán is ott kísértene benne a háború zaja. A dédnagyapám, amikor elmesélte, sosem emelte fel a hangját. Nem cifrázta, nem tett hozzá semmit, csak elmondta újra és újra, ugyanazzal a komoly, könnyes tekintettel, mert tudta, hogy azon a napon ő is meghalhatott volna. A Don-kanyarban szolgált, a fronton, de nem fegyverrel a kezében. Szakács volt. Sokak szemében talán ez kisebb szolgálatnak tűnhet, de ott, a háború poklában enni ugyanolyan szükség volt, mint lőni vagy menetelni. A katonák fáradtak voltak, átfáztak, kimerültek, és egy tál meleg étel néha többet ért minden biztató szónál. Ezt ő pontosan tudta. Azt mondogatta, a fronton az ember…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 04. 10. 20:51 Misztikus ❤️ 4 👁️ 25

Volt egyszer egy kert, amelyet csak este lehetett megtalálni. Nappal nem volt látható, mégis ott rejtőzött valahol. Amikor az emberek elhalkultak, és a házak ablakaiban sorra kialudtak a fények, a kert lassan megnyílt.
Seléna minden este ide érkezett. Megállt a kapuban, és egy pillanatig csak nézte maga előtt a tájat. Sötét haja a vállára hullott, az arcán pedig ott volt az a szomorúság, amelyet nappal gondosan eltakart. Ahogy belépett, a kert esti illata körülölelte. A tó fölött ezüstös pára lebegett, a füvek között apró fehér virágok bújtak meg, a fák lombjai között lágy szél fújdogált. Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy benne is elcsitul valami. A fájdalom ugyan ott maradt, mégis veszített a súlyából.
A kert közepén egy kis tó pihent. A víz felszíne mozdulatlan volt, mint egy…

Írta: Kimmel Gábor 📅 2026. 04. 07. 09:28 Élet ❤️ 1 👁️ 15

Kissé nyugtalan voltam délután. Nem volt semmi probléma, csak úgy éreztem, hogy el kell indulnom a falu másik felében élő nagymamámhoz. Mielőtt elindultam, egy pillanatra visszafordultam. Apám kissé elmosolyodott és így szólt:

– Menj csak, tudod, hol lakik. Én most nem megyek, és a nyakamba sem veszlek, túl nehéz vagy.

Elindultam. Ahogy otthon tanították, csak az út szélén mentem. Lassan elértem az ötös kilométerkőhöz, de ott már tábla jelzett, a kőnek hűlt helye. Kissé furcsának találtam, de különösebben nem törődtem vele. Tovább sétáltam. Szép idő volt, a madarak énekeltek, és a tavaszi nap sugarai lágyan simogattak. Egyre előrébb jutottam a kissé rossz állapotú falusi kövesúton. Láttam a rétet, ami végig elkísért, és a túloldali erdőt, melynek szélén halott szilfák álltak…