A KIRABOLT FAHÁZIKÓ

Végtelennek tűnt már maga a szántóföldekre tagolt helyiség is, ahol az anyuka vett egy amolyan hobbi-telket, ami egy lecsupaszított, rossz minőségű földdarab volt csupán, semmi több. Közel egy erdős, vadregényes rengeteghez, ahol kamaszodó fia és annak barátja sokat játszott.
Váratlan sokhatásként érte őket a hír, miszerint: a kis fából eszkábált fabódéjukat – melyet még a nagymamától hoztak el utánfutós kocsival – felfeszítették, a lakatot levették a láncokat, és ami csak mozdítható volt a hangulatos kis kunyhóban, azt elvitték.
Sokáig el sem akarták hinni. Főként a mindig határozott és megfontolt anyuka értetlenkedett eleget, és talán még akkor sem volt hajlandó elhinni ezt a rossz viccet, amikor két és fél órás autóút után megérkeztek a Vác melletti kis község helyszínére.
– A rohadt kurva istenit! – rettenetesen felidegesítette magát a sportos testalkatú családfő, aki egyik gusztustalanul pöfékelő cigiről gyújtott rá a következőre abban a hiszemben, hogy némiképp talán csökkentheti az atombomba-kitöréssel fenyegető lelki hangulatát, bár kis családja pontosan érzékelte, hogy ennyire labilis, és robbanással fenyegető állapotban igazán tanácsos a férfi közelében lenni. – Most nézd meg ezt, anyus! – vette kezébe a vadonatújnak számító, fényes lakatot, melyet – valószínűleg – az éj leple alatt tehettek tönkre vandál illetéktelenek, és törtek be a kunyhóba. – Most mi a francot csináljunk?! – kérdezte egy megrémült kisfiú tekintetével, éles, szúrós zöld szemeivel.
Mindig csinos, filigrán felesége igyekezett egyetlen pillanatra sem elveszteni saját önkontrollját, és higgadt, józan viselkedését, bár – szó, ami szó – lelke mélyén egészen bizonyos, hogy még így is tomboló viharok pusztítottak.
– Nyugodj meg, apukám! Nem lesz semmi baj! Mindjárt szólok a szomszédoknak, hátha hallottak valamit! – igyekezett kevés sikerrel megnyugtatni, majd néhány métert távolabb ment szomszédaik kibelezett, ötvenes években gyártott teherautójához, hogy megkérdezze, esetleg nem-e tudnak bármit is a bűnténnyel kapcsolatosan.
– Hahó! Van itt valaki?! – szólt bele a teherautóba, mely gazdátlan lakatlansággal, leeresztett kerekekkel vesztegelt a szántón.
– Jó reggelt, kedves szomszédasszony! Miben segíthetek?! – dugta ki aprócska, szinte madárfejét egy fejkendős középkorú asszony.
– Jó reggelt, Marika néni! Nem tetszik tudni, hogy jártak-e errefelé mostanában suhancok, vagy tolvajok? – tette fel az első kérdést.
– Csak nem történt valami baj?! – lepődött meg jócskán az asszony.
– De sajnos kiraboltak bennünket, és úgy tűnik, hogy a lakatot is felfeszítették, és elvittek mindent, még a gáztűzhely sincs meg. – panaszolta.
– Hát ez... rettenetes... – először föl se tudta fogni az asszony, hogy ilyen cselekmény egyáltalán megtörténhet ott, ahol jóformán a madár se jár. Aztán hamar kiderült, hogy mégis.
– Tettek feljelentést a rendőrségen? – kérdezte valamivel később.
– Hát a férjem úgy hiszi, hogy felesleges, mert mire a rendőrök nyomozni kezdenének, addigra az elkövetők már régen árkon-bokron túljárhatnak! Ön szerint mi lenne a megoldás?! – arra gondolt, csak kikéri szomszédasszonya véleményét, elvégre olyan jól megértették egymást, amióta csak itt vannak.
– Szerintem nem árt, ha beszélnek a rendőrökkel! Hátha tudnak valamit segíteni!
– Hát... nem is tudom... – kételkedett a feleség. – Tudja, a férjem már most kész idegroncs, és ha nem muszáj, nem idegesíteném fel még jobban! – vallotta be.
– Ahogy jónak látja, én mindenesetre csak szóltam! Ha szeretné, szemmel tarthatom az Önök telkét is! Itt vagyok most egész héten! – tett ajánlatot az asszony.
– Az nagyszerű lenne! Most megyek vissza, mert a végén még ez is az én hibám lesz, hogy kikérem a kedves szomszédaink segítségét! – a feleség gyorsan igyekezett visszasietni a saját körbekerített telkére, ahol a családfő most éppen körbejárta – ki tudja már hányadik alkalommal – a kunyhót, hogy más dolognak, vagy tárgynak nem kelt-e lába?
– No, csakhogy megjöttél! Mi tartott ilyen sokáig?! – kérdezgette.
– A szomszéd asszonnyal beszéltem éppen, és szerinte feljelentést kellene tennünk a rendőrségen, mert ennek a fele se tréfa!
– Mondja ő! De mire a rendőrök ide kiérnek, a tolvajok már régen árkon-bokron túl vannak! Az egésznek nem sok értelmét látom! – vakarta meg csatakosra izzadt kobakját a férfi. – Inkább szerezz valahonnét egy új lakatot, vagy valami biztonsági zárat, amit nem lehet feltörni! – gondolkodott hangosan.
– Apukám! Megértem, hogy nagyon ideges vagy, de attól még lehet, hogy újra be fognak törni ide! – igyekezett lelkére beszélni észérvekkel a fiatal asszony, ám nagyon jól ismerhette már a férjét ahhoz, hogy tudja, ha egyszer valamit a fejébe vett, akkor annak úgy kellett lennie, különben máris kitört a totális pánik, és az most a legkevésbé sem hiányzott a számára.
Körbejárták a deszkakunyhót, és aprólékosan igyekeztek minden apró, jelentéktelennek tűnő kis részletet megvizsgálni. A kamasz fiú, aki mindeközben csöndben meghúzta magát, hiszen csöppet sem szándékozott magára haragítani senkit, legkevésbé idegeskedő apját, megkérdezte anyját, hogy nem mehetne el egy kicsit játszani a közeli erdőszélre?
– Menj csak, persze! De aztán nekem vigyázz magadra! Érted?! – szólt utána az anyja, mire a fiú intett, hogy nem lesz semmi baj. Vitt magával egy viszonylag éles kést, és alig várta, hogy egy arra legalkalmasabbnak tűnő fagallyból tetszetős kis íjat faraghasson magának, akárcsak Robin Hood, és egy kicsit kalandozzon a rengetegben. „Bezzeg Kevin Costnernek biztosan sikerülne a dolog!” – gondolta, hiszen egyik kedvenc amerikai színészéről volt szó, aki az évek múlásával valami különleges apapótló figurává lépett elő az életében.
Nekivágott az erdőnek a kis földszerű tisztáson, melyet egy traktor vájt bele az iszapos földbe, és ami aztán bevezette az embert a sűrű bozótosok, és fákkal benőtt rengetegbe. Itt még a hangoknak is különálló életük volt.
Nem messze volt egy kis tisztás, ahol nyugodt, hangulatos körülmények között le lehetett kicsit telepedni, vagy piknikezni is, ha arra támadt a kirándulóknak gusztusa. A kamasz fiú is gondolt egyet, és letelepedett, majd alaposan körbenézett alapanyag ügyben. Odament egy félig kiszáradt, termetes fához, majd megint egy másikhoz, és óvatosan vizsgálgatni kezdte a fa ágát, hogy vajon jó lenne-e íjnak. Mivel nem tudott dönteni, és egész napját mégsem tölthette ezen a kis erdei tisztáson, fogta az éles kést, és vágott magának mind a két fából két tetszetős, hosszú gallyat, majd komótos büszkeséggel vonszolni kezdte maga után a gallyakat egészen be a sűrű erdőbe, és éles késével tüstént farigcsálni kezdte őket, hátha sikerülne egy használható íjat farigcsálnia belőlük.
Távolról kutyaugatást vélt hallani, és néhány emberhangot. Ez ráijeszthetett, mert a közelben az egyik szomszéd gyerekkel régebben találtak egy őskori barlangot, ahová nyugodtan el lehetett bújni. Így gondolhatta, elbújik ide, amíg a vadidegen emberek, és azok fenevad típusú kutyái el nem mennek.
De elhibázta ezt a vélekedést, mert – utóbb kiderült – hogy a három huligán suhanc éppen a barlang felé tart folyamatosan kutató kutyáikkal, így a kamasz fiúnak gyorsan, és persze hangtalanul kellett cselekednie, ha azt akarta, hogy semmi esetre se vegyék észre.
– Hú, öregem! Láttad volna azt a kis gusztusos színésznő csajt abban a piros bikiniben! Hú! Szíves örömest gerincre vágnám! – szólalt meg az egyik nyurga huligán, amint beértek a hangokat visszaverő barlangba.
– Én már annak is örülnék, öreg, ha egyszer valaki eljönne velem randizni, és igazán meg akarna ismerni! – jegyezte meg szerénykedve a másik.
– Ugyan már, öreg! Csak nem képzeled, hogy ezek a hisztis kis macák majd lóvé nélkül elmennek veled randira?! Szánalmas egy seggfej vagy, hallod-e! De nem hibáztatlak! Kurva nehéz gyerekkorod lehetett!
– Hát... ami igaz, az igaz... – töprengett el egy pillanatra a másik. – Apám nem volt éppen a szülőség mintapéldánya. – leguggolt, hogy megsimogassa a kutyákat, aztán azonnal rágyújtottak mind a ketten egy-egy cigire, és megelégedetten kifújták a füstöt.
– Szerinted rajtunk kívül még kik járhattak ebben a barlangban? – tette fel a kérdést a kutyás srác.
– Fingom sincs, öreg! De nem nagyon izgat a téma! Inkább azt csacsogd el, hogy Szandra mit mondott rólam? – lett egyre kíváncsibb.
– Úgy érted, hogy egy annyira menő, és sznob csaj, mint a Szandra, majd bármit is fog kezdeni egy olyannal, mint te?! – kérdezett vissza a srác, de már meg is bánta, mert a másiknak se kellett több, és egyik bika-kemény kezével rögtön torkon is ragadta a meggondolatlanul fecsegő srácot, aki ijedtében kis híján rögtön maga alá vizelt.
– Mit mondtál, te kis tetű?! Azt ajánlom, hogy jól vigyázz arra, hogy mit pofázol nekem, különben kurvára megjárhatod! – enyhén összeszorította a kezét, mert élvezte, hogy a gyilkos fenyegetés mindig beválik.
– Légy szi... eressz el... alig kapok levegőt... – nyögte a másik, ami most úgy festett, akár egy döglődő hal a kezek fogságában. A kutyák is egyre harciasabban kezdtek ugatni.
– Hát... nem bánom... de előbb kérj szépen bocsánatot, kishaver!
– Bo-bocsánatot... ké-kérek... – nyögte kellőképpen fulladozva a másik, amikor kiszabadult a bivalyerős markok szorításából.
Ha a haverom akarsz lenni, és miért ne akarnál, azt tanácsolom, öreg, hogy mondd el Szandrának, hogy milyen kurva jó pasi is vagyok, és akkor esetleg elfelejtem, hogy mit pofáztál nekem az imént! Remélem, világos voltam?! – kérdezett vissza fenyegetően összehúzott szemöldökeivel.
– Ö... minden világos!
– Ezt már szeretem! Most pedig menjünk a francba innét, mert rohadtul elunom itt az agyam! – azzal megindult onnan, amerről jött, miközben a nyurga kutyás srác hűségesen loholt a nyomában.
A kamasz fiú még fülelt egy ideig. Belehallgatózott a némán lapuló csendbe, hogy biztosan tiszta-e a terep. Mivel nem hallott se kutyaugatást, se emberi beszédet, kimerészkedett a barlangból, magával cipelve a két vaskos fagallyat, amit zsákmányolt.
– No, nézd már, ki van itt?! Egy dagadék madarat fogtunk! – kiáltott fel a fenyegető srác. – Hol járkálsz, báránykám? Nem tudtad, öcsi, hogy ez itt a mi terepünk?!
– Én... bocsánat... csak... eltévedtem... – füllentette alig hallható hangon.
– Ó, szóval azt akarod nekünk beadni, hogy te csupán csak véletlenül keveredtél ide, és semmit se hallottál abból, amit a haverommal egymás közt dumáltunk? Ez igencsak gyanús! – kezdte azonnal méregetni.
– Szerintem semmit se hallott! – vetette közbe a kutyás srác. – Ugyan már! Ez egy piciny kis kölyök! Csak nem gondolod, hogy bármit is tudhat?! – kérdezte a másikát.
– Hát látod, az meglehet, de akkor is látott minket, és van egy olyan sejtésem, hogy szépen ki is hallgatta a beszédünket! Ezért védelmi pénzt kell fizetnie! – röhögte el magát kapásból, mintha máris valami frenetikus poén hagyta volna el a száját.
– Jaj, Tomi! De hülyéskedj már! Szerintem hadd menjen!
– Majd ha én azt mondom, hogy mehet, akkor mehet! Világos?! Addig jobban teszed, ha te is befogod azt a senkiházi pofádat, mert különben úgy földbe verlek, hogy a saját anyád nem ismer majd rád! – most visszafordult, a halálra dermedt kamaszfiú felé. – Na szóval! Mennyi pénzed van, kishaver? Hadd hallom, amíg szépen kérdem!
– Most nincs itt nálam, de a szüleimnél biztosan van pénz... – válaszolta.
– Hát... sajnállak, de ez most nem lesz elég. És mik ezek az ócska gallyak, mi?! – vette szemügyre a kétöles, kissé kiszáradt fagallyat.
– Én csak... szerettem volna egy íjat készíteni... – közel volt a hüppögéshez, de igyekezett bátran viselkedni.
– No, nézd már! A kis Robin Hood! Nem is tudtam, hogy ekkora legendával is lehet ebben a kurva erdőben találkozni! Hódolatok, fenséges úr! – cinikusan még le is borult előtte. – De félre a tréfával! Ürítsd csak ki a zsebeid!
A kamaszfiú kiürítette a zsebeit, ám néhány cukorkapapíron kívül más egyébbel nem szolgálhatott.
– Te most szórakozol, kishaver! Azt mondtam, hogy látni akarom, mi van a zsebeidben! Világos?!
– Nincsen semmim... – szólt halk hangon.
– Azt majd mindjárt meglátjuk! – azzal odament a kamasz sráchoz, és végigkutatta kezével a zsebeit, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy tényleg igazat mond a srác, kapásból lekevert neki egy pofont, mire a fiú elesett, és azonnal hanyatt vágódott a piszkos földön.
– Auuu! Ez fájt...
– Nos, te kis szánalmas dagadék! Tőled függ, hogy akarsz-e még pofont! Add ide a kurva pénzed, vagy nagyobb bajok is lesznek. – kezdett újfent fenyegetésbe, ám ezt már a kutyás srác sem állhatta, most rajta volt a sor, hogy elégtételt vegyen saját sérelméért. Visszakézből akkorát öklözött a másik gyomorszájába, hogy az valósággal összegörnyedt, és csillagokat is látott.
– Fuss, kishaver! Gyorsan tűnj el innét! – mondta neki félvállról, mire a kamasz srác valósággal úgy kezdett rohanni eszeveszett sebeséggel, mintha puskából lőtték volna ki, és mintha az élete függne rajta, mennyire gyors. Még jól hallotta, hogy azok ketten miként és hogyan püfölik egymást egyre hangosabb kutyaugatások közepette, de most magában hálát adott, hogy viszonylag ép bőrrel megúszta ezt a kis erdei kalandot. Orrából dőlni kezdett a vér, és amilyen feledékeny, megint nem hozott magával papír zsebkendőt, így kénytelen volt addig az ég felé nézni jó hosszan, míg úgy nem ítélte meg, hogy elállt az orrvérzése. Az idő időközben délutánra váltott, és nagyon megéhezett. Szülei valószínűleg már tűkön ülnek, és megint jócskán felidegesítették magukat azon, hogy vajon merre kószálhat egyetlen gyerekük.
– Hát te meg?! Merrefelé kószáltál?! – kérdezte apja, aki marconán mérte végig fiát.
– Az erdőben voltam sétálni! – vetette oda a gyerek.
– Na persze! Inkább edd meg az ebédet, mert nemsokára indulunk haza! – vetette oda félvállról az apja.
– Szia, kincsem! Na, jót mulattál?! – mérte végig aggódva az anyja. – Neked már megint vérzett az orrod?! Biztos megint turkáltál benne, igaz?! – tette keresztbe mindkét kezét.
– Nem. Véletlenül eredt el! – válaszolta, mert nem akarta elmesélni kalandját.
– Értem! Készen van az ebéd! Egyél valamit, mert nemsokára indulunk vissza. – azzal már tálalt is; kinyitott egy konzervet, amiben jó ízletes sólet volt, és egy nagy karéj kenyeret kanyarított hozzá, hadd egyen a fia, aki szemmel láthatóan most nem győzött türtőztetni magát, mert jóízűen falni kezdett.
– Sikerült íjat faragnod, kincsem?
– Hát... találtam két kiszáradt fát, de közben rájöttem, hogy nagyon rossz a minőségük. Talán majd legközelebb. – a kenyérbéllel gondosan mártogatni kezdte a babfőzelék enyhén csípős szaftját, és még párat sikerült is hozzá hümmögnie.
– Hmm! Nagyon finom! – jegyezte meg.
– Örülök, ha ízlik! Sajnos most csak ezt tudtam keríteni, de legközelebb mást eszünk. Megígérem! – simogatta meg összekócolt haját.
– Na készen vagytok már?! – a családfőn még mindig érezhető volt valami ideges türelmetlenség, ahogy járkált föl-alá, majd amikor mindent megpakoltak az autójukba, és úgy tűnt, hogy ismét bezárták a fakunyhót, szóltak a szomszéd asszonynak, hogy azért egyszer-egyszer nyugodtan ránézhetne a telkükre, a biztonság kedvéért. Amikor elhajtottak a telkükről, a szomszéd asszony azonnal felhívta a rendőrséget, és nem sokkal később előfordult, hogy naponta egy járőrautó rendszeresen körözni kezdett a kis földúton lévő utcában, ahol a bűncselekmény történt.