„köd” – novellák címszó szerint

Írta: Czirják Tiborné Móra Gyöngyi 💠 📅 2026. 04. 09. 11:33 Növekedés, önfelfedezés ❤️ 1 👁️ 9

A késő őszi reggel a tó fölött olyan köd ült, mintha a világ nem akarta volna elengedni az éjszaki álmát, s ezért inkább beleburkolózott egy misztikumos fátyolba. A nádcsomók és a parti, már sárguló fű deressége fehér szálakkal rajzolódtak ki a szürkeségben. A távoli erdő úgy állt a homályban, mint egy rejtélyes, felfedezésre váró sziget.
Bálint, mint mindig, most is korán kelt. Szerette a hajnalokat, mert ennek az éjt váltó időszaknak volt egy különös csendje, amelyet az ember a nappalban hiába keresne. A férfi megállt az ajtóban, s hosszasan nézte a dérrel csipkézett tájat. Mélyet lélegzett. A hideg, friss levegőnek különleges, nyugodt illata volt. Bálint gyerekkorától kezdve szerette ezt a sajátságos, föld- és vízszagú illatot.
– Jó reggelt! – köszönt halkan, bár jól tudta, hogy…

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 26. 13:25 Spirituális ❤️ 1 👁️ 12

A völgy alján, ahol a köd sosem oszlott el teljesen, élt egy férfi, akit mindenki csak a „Várakozónak” hívott. Egy régi, omladozó víztározó partján ült nap mint nap, és a zavaros, hordalékos vizet nézte. Az élete olyan volt, mint az a víz: hordalékos a múlt emlékeitől, és zavaros a mások által rántott kötelektől.
– Miért ülsz itt? – kérdezte tőle egyszer egy vándor, aki a hegyek felől érkezett.
– Várom, hogy Isten megmozduljon – felelte a férfi fásultan. – Várom, hogy valaki letépje rólam ezeket a láthatatlan súlyokat, amiket a világ akasztott rám. Nézd a vállamat, meggörnyedt a „nem vagy elég jó” és a „lemaradtál” címkéitől. Hátrányban vagyok, idegen. Elfelejtettek.
A vándor elmosolyodott, és a férfi elé lépett. Nem nyújtott kezet, csak annyit mondott:
– Isten nem felejtett el téged…

Írta: Magdus Melinda 📅 2026. 02. 18. 14:26 Dráma ❤️ 3 👁️ 43

„Már napok óta esik az eső. Hallgatom, ahogy az ereszcsatornán végigfolyik, és a földbe vájt mélyedésbe csurog. Nem térek magamhoz. Vele akarok lenni, ölelni akarom, csókolni, ahogy egy héttel ezelőtt ott a padlásszobában. Biztos csak álmodom, de mégsem, hiszen ébren vagyok. A fejfán az ő neve volt felírva. Élt 46 évet. Nem akarom tudomásul venni. Nem büntethet így az Isten.”

Tíz napja jegyezte el János Borit. Meglepetésként érte a lánykérés, nem számított rá. Épp a Mecsekben kirándultak, ott töltöttek egy hosszú hétvégét. Amikor túrázás közben felértek a legmagasabb csúcsra, János letérdelt elé, és a hátizsákjából elővett egy gyémánttal díszített gyűrűt, majd félénken megkérdezte:

– Borikám, ugye leszel a feleségem? – Könnybe lábadt szemmel várta a lány válaszát.

Bori a…

Írta: Kendi 📅 2026. 02. 15. 09:56 Lírai mininovella ❤️ 0 👁️ 16

A város zaja itt végleg elhal. Csak a talpam alatt roppanó gallyak és a levelek halk zizegése ad ütemet a gondolataimnak. A napfény nem egyszerűen világít; aranyszínű ujjakkal tapogatja le a mohos fatörzseket, mintha egy ősi írást próbálna kiolvasni a kérgekből. Ebben a zöld félhomályban nincs sürgetés. Az erdő nem kérdez, csak befogad. Megtartja a titkaimat, és cserébe visszaadja a lélegzetemet. Emlékszem egy hajnalra a Bükkben: a köd úgy úszott a fák között, mint a felejtés. Ott értettem meg, hogy a természet csendje nem üresség, hanem a lélek legtisztább válasza önmagának.

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 06. 22:43 Spirituális ❤️ 1 👁️ 25

Volt egyszer egy vándor, aki egy hatalmas, ködbe burkolózó vidéken élt. Hosszú ideig azt hitte, a sűrű köd az egyetlen valósága, és minden lépését a félelem vagy a kényszer vezette. Kereste a válaszokat, küzdött az elemekkel, és próbált „valakivé” válni a sötétségben.
Egy napon azonban elfáradt a harcban. Megállt, és egyszerűen csak mélyet lélegzett. Ebben a csendben egy halk hangot hallott a szívéből:
„Dönthetsz úgy is, hogy mostantól csak a fény létezik.”
A vándor elmosolyodott. Nem akart többé bizonyítani. Úgy döntött, minden mozdulata – legyen az egy kő félregyűrése az útról vagy egy kedves szó a szembejövőnek – nem kötelességből, hanem belső örömből fakad. Abban a pillanatban a köd oszlani kezdett, és a vándor rájött, hogy egy végtelen, buja kert közepén áll.
Rájött, hogy nem egy…

Írta: Szabó Szabina 📅 2026. 01. 25. 23:22 Érzelmes ❤️ 0 👁️ 10

Mikor kicsi voltam, még igazi telek voltak. Emlékszem, amikor reggel fehér tájra ébredtem, az volt életem legszebb napja. Órákig néztem, ahogy a hópihék lustán szálldogálnak lefelé, hacsak a szél el nem sodorta őket. Általában nagyon jól lehetett mindent látni a panellakás hetedik emeletéről, kivéve, amikor tejfehér köd ereszkedett a tájra. Akkor olyan volt, mintha a felhőkben lebegnénk. Elmosódott fehér volt minden, a fák, a város. Szerettem ilyenkor kint lenni. Belelépni a ropogós hóba, és nézni a lábnyomom, szánkózni, hógolyózni és hóembert építeni. Kesztyűmön nézegetni a mindig másmilyen formájú, csillogó hópelyheket. Akkor voltam igazán boldog. Lassan minden megváltozik... én is.

Írta: Soósné Balassa Eszter 💠 📅 2025. 11. 30. 15:43 Élet ❤️ 0 👁️ 11

Újra ősz van. Az avarszőnyegen alig hallani lépteim, ahogy sétálok. A két pad szinte hívogat.

– Gyere, ülj ide.

Sejtelmesen öleli körbe a parkot a köd, oly lágyan, oly finoman, ahogy kedvesét öleli magához szerelme. Egyedül vagyok a gondolataimmal. A fák bástyaként veszik körbe a padokat. Leülök. Csend van, a köd csendjét csak szívverésem töri meg, lélegzetemet sem hallani.

Gondolataim messze járnak, visszatévedtek a múltba. Akkor is ősz volt és köd, szinte átláthatatlan, mégis olyan puhán betakart. Féltem akkor, nem láttam a kiutat, szívem harcolt az eszemmel. Elengedjem őt, vagy harcoljak, hogy maradjon? Minden bizonytalan volt, csak egy volt biztos: nagyon szeretem. Nem láttam tisztán, gondolataim fátyolként terültek rám, mint most a köd, ami körülvesz. Egyszerre óvó és…