Írta:
Antal Izsó
📅 tegnap 21:14
Élet
❤️ 1
👁️ 5
A reggel hűse párafüggönyt aggat egyenként üvegére az ablakoknak. Nyomában az addig mögötte látszó világ szökik, mint illékony álom, tűnik el, szűnik meg, mi eddig volt, mint látvány, s kerül át ama másik oldalra, a láthatatlan dolgok birodalmába.
Reggel van.
Csupán néhány perce, hogy felkeltél, de máris gyengének, fáradtnak érzed magad.
Arra is képtelen vagy, hogy akár egyetlen mozdulatot tegyél. Legszívesebben gondolkodás nélkül mennél, rohannál vissza oda, ahonnan jöttél, ágyadhoz, ahonnan csupán alig néhány perce, hogy felkeltél, rohannál, ha erőd volna, és milyen jó volna, ha újra éreznéd testedhez simuló takaród melegét.
De késő, torkod már felébredt, és követeli azt, mi őt szokásosan megilleti, reggeli jussát. S te erre mást nem tudsz tenni, mint megindulni, a kávéfőzőt…
Tovább olvasom…
Írta:
Antal Győző / Viktor McTony
📅 tegnap 08:57
Élet
❤️ 1
👁️ 4
A hajnal első gyenge fényei még alig cirógatták a ciprusi tengerpartot. A homok puha és meleg volt a szárazföld felé eső részén, de a víz közelében már nyirkos, hűs tapintású. Ezen a határon, egy eldugott fészekből, apró, barna tojásból egy kis teknősbéka bukkant elő. Páncélja még puha volt, lábai gyengék, de a természet ősi parancsa máris beléégette az irányt: a tenger.
Az apró teknős megremegett a hűs hajnali szélben, majd megkezdte élete legnagyobb, legveszélyesebb utazását. Szedte a négy kis lábát, a homokba vájva mélyedéseket, amelyek azonnal beomlottak alatta. Látott ismét egy apró teknős testet maga mellett, amit egy éhes sirály karmolt fel, majd a magasba emelte. Nem volt ideje megállni, nem volt ideje gyászolni. Az ösztön hajtotta, a túlélés parancsa, hogy a lehető…
Tovább olvasom…
Írta:
Antal Győző / Viktor McTony
📅 tegnap 08:50
Kortárs
❤️ 1
👁️ 4
A Homokóra (a Mérendő Idő) kérdezte a Tengert (az Örök Áramlás):
– Hogy vagy, Végtelen Barátom? – kérdezte a Homokóra. Hangja reszelős volt a sok hulló homoktól.
A tenger mélyen sóhajtott, hullámai elérték a partot, majd visszavonultak. – Nézem a sok homokszemet, amelyeket magamban hordozok, és csodálkozom a sorsodon. Te mindent megpróbálsz összegyűjteni. Miért?
A Homokóra dacosan válaszolt: – Én tartom rendben a világot. Én mérem a lehetőséget. Ha nem peregnének le a homokszemeim, mi lenne a halandóval? Nem tudná, mennyi ideje van arra, hogy helyesen éljen.
A Tenger nevetett, tiszta, sós nevetés volt. – Te csak a végességet méred. Azt a porhüvelyt, amibe a lélek ragadt. De minden egyes szemed, ami alulra hullik, az a veszteség pillanata. Az emberek félnek a mulandóságtól…
Tovább olvasom…
Írta:
Aurora Amelia Joplin
📅 2026. 03. 26. 21:42
Igaz történet
❤️ 2
👁️ 27
A színház számomra mindig valami távoli, mégis különös módon ismerős világ maradt. Gyermekkoromban sem, később sem adatott meg, hogy ott üljek a nézőtéren, hogy felgördüljön előttem a függöny, és élőben lássam a történeteket. A család és a körülmények ezt akkor nem tették lehetővé.
Maradt a televízió. Onnan ismertem meg a színpad varázsát – egy képernyőn keresztül, távolról, mégis csodálattal figyelve. Gyermekként is csodáltam a színészeket, ma is ugyanazzal a tisztelettel nézek rájuk. Mindig lenyűgözött, ahogyan egy szerepben sorsokat, érzéseket, emberi világokat keltenek életre. Egyszer csak megelevenedik egy történet, és többé válik puszta szavaknál.
Az olvasás lett a mindenem. A könyvek, amelyek kézről kézre jártak, megsárgult lapokkal, mások érintésével, történetekkel telve…
Tovább olvasom…