A homkóra és a tenger
Antal Győző / Viktor McTony
A Homokóra (a Mérendő Idő) kérdezte a Tengert (az Örök Áramlás):
– Hogy vagy, Végtelen Barátom? – kérdezte a Homokóra. Hangja reszelős volt a sok hulló homoktól.
A tenger mélyen sóhajtott, hullámai elérték a partot, majd visszavonultak. – Nézem a sok homokszemet, amelyeket magamban hordozok, és csodálkozom a sorsodon. Te mindent megpróbálsz összegyűjteni. Miért?
A Homokóra dacosan válaszolt: – Én tartom rendben a világot. Én mérem a lehetőséget. Ha nem peregnének le a homokszemeim, mi lenne a halandóval? Nem tudná, mennyi ideje van arra, hogy helyesen éljen.
A Tenger nevetett, tiszta, sós nevetés volt. – Te csak a végességet méred. Azt a porhüvelyt, amibe a lélek ragadt. De minden egyes szemed, ami alulra hullik, az a veszteség pillanata. Az emberek félnek a mulandóságtól, amit te jelképezel. Gyűlölnek téged, mert szembesíted őket a végükkel.
A Homokóra egy pillanatra elhallgatott. Érezte, ahogy egyre több szem gördül át a szűk nyílásán. – Én csak a helyes arányt akarom megmutatni. Azt, hogy mi az, ami fontos. Én vagyok a tudatosság mérője.
Erre a Tenger így válaszolt, gyengéden ringatva a magával vitt, parthoz érő homokot:
– A valós áramlás megértése, mely a lelket élteti, ugyanolyan fontos, mint a porhüvely, melynek időbeni elfogadása az, amelyben létezik.
A Homokóra, látva, hogy a felső része egyre kisebb, szomorúan ingott. – De én minden egyes forgatással elveszítek egy szemnyit önmagamból. A porom fogy, a formám töredezik.
A Tenger hullámot küldött a parthoz, halkan súgva: – Mert minden egyes elveszett szemeddel egy ember felébredését szolgálod. Az a feláldozott por az, ami lelassítja a rohanó elmét és segít neki befelé fordulni. Nem tehetünk jót másokkal, ha nem vagyunk hajlandók feláldozni valamit az illúziónkból, a saját időnkből.
A Homokóra rájött, hogy a vesztesége valójában a hasznossága.
A Tenger pedig így zárta a gondolatmenetet, mintha a Test és Lélek Kuckó üzenetét fogalmazná meg:
„Ha már nem lehetsz a Homokóra, amelyik rendben tartja a napjaikat, légy a Tenger, amelyik emlékezteti őket a végtelenre. Légy az a határtalan áramlás, amely eltörli a parton hagyott lábnyomaikat – a múlt fájdalmas nyomait –, és újraírja a homokot a remény és az újrakezdés minden reggel felébredő ígéretével.”
– Hogy vagy, Végtelen Barátom? – kérdezte a Homokóra. Hangja reszelős volt a sok hulló homoktól.
A tenger mélyen sóhajtott, hullámai elérték a partot, majd visszavonultak. – Nézem a sok homokszemet, amelyeket magamban hordozok, és csodálkozom a sorsodon. Te mindent megpróbálsz összegyűjteni. Miért?
A Homokóra dacosan válaszolt: – Én tartom rendben a világot. Én mérem a lehetőséget. Ha nem peregnének le a homokszemeim, mi lenne a halandóval? Nem tudná, mennyi ideje van arra, hogy helyesen éljen.
A Tenger nevetett, tiszta, sós nevetés volt. – Te csak a végességet méred. Azt a porhüvelyt, amibe a lélek ragadt. De minden egyes szemed, ami alulra hullik, az a veszteség pillanata. Az emberek félnek a mulandóságtól, amit te jelképezel. Gyűlölnek téged, mert szembesíted őket a végükkel.
A Homokóra egy pillanatra elhallgatott. Érezte, ahogy egyre több szem gördül át a szűk nyílásán. – Én csak a helyes arányt akarom megmutatni. Azt, hogy mi az, ami fontos. Én vagyok a tudatosság mérője.
Erre a Tenger így válaszolt, gyengéden ringatva a magával vitt, parthoz érő homokot:
– A valós áramlás megértése, mely a lelket élteti, ugyanolyan fontos, mint a porhüvely, melynek időbeni elfogadása az, amelyben létezik.
A Homokóra, látva, hogy a felső része egyre kisebb, szomorúan ingott. – De én minden egyes forgatással elveszítek egy szemnyit önmagamból. A porom fogy, a formám töredezik.
A Tenger hullámot küldött a parthoz, halkan súgva: – Mert minden egyes elveszett szemeddel egy ember felébredését szolgálod. Az a feláldozott por az, ami lelassítja a rohanó elmét és segít neki befelé fordulni. Nem tehetünk jót másokkal, ha nem vagyunk hajlandók feláldozni valamit az illúziónkból, a saját időnkből.
A Homokóra rájött, hogy a vesztesége valójában a hasznossága.
A Tenger pedig így zárta a gondolatmenetet, mintha a Test és Lélek Kuckó üzenetét fogalmazná meg:
„Ha már nem lehetsz a Homokóra, amelyik rendben tartja a napjaikat, légy a Tenger, amelyik emlékezteti őket a végtelenre. Légy az a határtalan áramlás, amely eltörli a parton hagyott lábnyomaikat – a múlt fájdalmas nyomait –, és újraírja a homokot a remény és az újrakezdés minden reggel felébredő ígéretével.”
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!
További hasonló novellák a Kortárs témából: