A szoba homályában csak az éjszakai lámpa szűrt fénye világított. Az anya keze reflexszerűen a zsebe felé nyúlt, kereste az ismerős rezgést, a kapcsolódást a „világhoz”. De aztán ránézett a kislányára, aki éppen egy mesekönyvet lapozott, és várta az esti közös utazást. Az anya megállt. Eszébe jutott a Csend Stratégiája: „A dicsőség nem a távolban van, hanem a Jelenlét minőségében.” Elengedte a zsebe szélét, és mélyet lélegzett. A „vérző szív” – az a nyugtalanság, hogy lemarad valamiről a közösségi médiában – hirtelen elpárolgott. – Mesélj, anya! – mondta a kislány. És az anya mesélt. A telefonjáról helyett a szívéből. Abban a fél órában létezett internet, léteztek határidők, csak két lélek, akik egymás fényében melegedtek. Rájött, hogy minden alkalommal, amikor a telefont választja…Tovább olvasom…
– Mi van akkor, ha a valóság nem csupán valóság, hanem egyfajta köztes dimenzió, mely gyakorlatilag az idő és a tér között félúton helyezkedik el? – tette fel a kérdést már sokadszor leginkább csak önmagának Szilárd, aki a negyvenedik születésnapja után kicsit cinikusan, kicsit megcsömörlötten arra az egyszerű, józan paraszti következtetésre jutott magában, hogy a közösségi média az a virtuális tér, ahol a celebek, közszereplők és általánosságban a jó nép is bármikor bárkit, bárhogyan totálisan átver. És azok a szemétkedő, gonoszkodó, csúfolódó kommentek, amik vagy százával árasztották el egy-egy irodalmiaskodó posztját, az szinte már nem is a tartós aljasság, pofátlanság legtetejét súrolták, de nagyon úgy festettek, mintha a személye elleni személyes inkvizíció és keresztre feszítésnek…Tovább olvasom…
Az öreggel nagyon illik vigyázni! Legalábbis így mondják. Gondoltam, benézek hozzá, egyrészt mert azért mégiscsak megígértem, hogy segítek neki megmutatni a Windows 10-ét, másrészt, hogy lássa, nem is annyira ördögös dolog a közösségi média használata. És persze itt van még a tény, hogy jönnek hozzá vízóra-leolvasók, akiket azért nem enged be, mert hallotta a tévében, hogy meglehetősen elszaporodott a csalók száma, akik tudvalevőleg kisnyugdíjasokra utaznak. – Tudod, édes fiam, ez már csak így megy! Az embernek nem árt mindig ébernek lennie, történjék bármi! – mondogatja vagy százszor, hogy az ember sokszor tényleg legszívesebben azonnal kiugrana az ablakon. – Igen, Kálmán bácsi! Hát hogyne! – adom meg a várva várt választ, hisz úgyis tudhatom, hogy erre kíváncsi. Utána azzal…Tovább olvasom…
Talán már a szüleim is ezeken a vasúti kocsikon utaztak távolabbi céljaik felé, amin ma én is utazhattam haza a Heves megyei városból nógrádi kicsiny falumba. A viszonylag rövid, 59 km-es utat cirka másfél óra zötykölődéssel élhetem át. Sima, hétköznapi nap lévén a MÁV úgy gondolta, hogy egyetlen egy szerelvény elég lesz, hogy szállítsa az utasokat. Kicsit elszámíthatta magát, mert annyian voltak, hogy minden hely foglalt lett, sőt még az utastéren kívüli részben is tartózkodtak. Végül is ennek is van előnye. Az emberek kénytelenek szóba elegyedni egymással, már csak azért is, hogy megkérdezzék, leülhetnek-e mellénk. Gyakran utazom, ilyenkor általában könyvet olvasok vagy rejtvényt fejtek, néha pedig a közösségi médiában szörfözök. Ma viszont egyikkel sem „értem rá” foglalkozni, mivel…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
,,Miért kell, hogy az emberek össze-vissza tülekedjenek, meg egymással tolongjanak már egy amúgy is zsúfolt, katasztrófasújtotta tömegnyomort szimuláló reptéri terminálban?" – tette fel magának úton-untalan a kérdést, valahányszor repülőre ült. Lehetne egy használható Wi-Fi hálózat a gép fedélzetén, bár az elektronikus kütyüket később úgyis ki kell kapcsolnia. Így totálisan kizárt, hogy vajon hány ezer újabb haszontalan követőt sikerült a különféle közösségi média oldalain szereznie, akiknek szinte kivétel nélkül sablonos, és halálosan unalmas kérdéseiktől rendre kiadósan megfájdult a feje. Tíz órája, hogy utoljára megnézte a messengerét. Arra számított, hogy álmai sportos, szexis focista pasija végre három és fél év után rendes úriemberhez méltón megkéri a kezét, és ő romantikusan…Tovább olvasom…
Ahogy mondani szokás: az ember harmincas évei elején van a toppon, és a csúcson! Ilyen korában már – elviekben –, megtörténnek az anyagi, és a normális élet megteremtésének konzisztens lehetőségei, és az ember úgy érzi magát, mintha az élet császára lenne. Eszébe se juthat azon gondolkozni, hogy vajon miként alakult volna eddigi élete, ha másként csinálta volna eredeti dolgait, vagy, ha – ne adj ’isten – nem állt volna mögötte egy, vagy két mecénás patronálló, akik bizonyos bizalmas kapcsolataikkal máris jóval több kiváltságos kedvezményeket tudtak számára biztosítani. A meglehetősen extravagáns, és kissé túlzásba vitt stílusos-csinos hölgy – aki lelkes állatvédőként valósággal rajongott az állatokért, és a természet minden apró, cseprő teremtményéért – Lillának hívták, és bár nagyon…Tovább olvasom…
Új év új remények. Új év új én tartja az a rongyosra csépelt mondás, amellyel világszerte többszázezer önálló gondolatot még csak hírből sem ismerő egybites idióta rommá spammeli az összes létező közösségi-médiaplatformot január 1. éjféljétől kezdve, olyan elavult baromságokkal karöltve, mint hogy úristen már egy éve nem ettem, úgy cirka három hétig, hogy aztán feltehetőleg újra rájöjjenek, hogy attól még hogy egy nyamvadt számmal nagyobbat írunk a naptárba, a világ még rohadtul nem válik rózsaszínné. Jó reggelt! A közösségi médián kívül (is) élők közt pedig valaki fogadkozik, valaki pedig fogad a fogadkozóra, hogy vajon meddig tartja a részeges és vagy fáradtság okozta kvázi nullára korlátozott tisztánlátás nyomán született ötlettől vezérelt nagyratörő tervét. Emlékszem egyszer…Tovább olvasom…