Egyszer megkérdezték tőlem: – Te miért szeretsz annyit egyedül lenni? Én értetlenül álltam, és kibukott belőlem. Miért lennék egyedül? Hiszen én magammal vagyok. A gondolataimmal, az érzéseimmel, nem magányosan, hanem egy olyasvalakivel, akivel egy húron pendülök. Ez a valaki úgy látja a dolgokat, ahogy én, pont úgy érez és érzékel, mint én, és vele jó lenni, kikapcsol és feltölt, és nem vár magyarázatot. Na jó, igen, néha vár, mert beindulnak az agytekervényei, megkérdőjelezve önmagát, de persze ez csak ideig-óráig működik így, aztán végül visszatalál önmagához. Azt gondolom, az ember néha túlontúl társfüggő tud lenni, és nem bírja a magányt. A magány viszont nem feltétlenül az elhagyatottságról szól. Valamikor saját lelkünk megtalálásáról. Hiszen, ha rendben vagy testben és lélekben…Tovább olvasom…
Váratlanul, hirtelen riadt fel. Az éjszakának már éppen vége volt, mikor a hajnál rózsás, levendulaköde derengeni kezdett. Tágasan berendezett társasházi lakásából szép kilátás nyílt a Szent István parkra és a Margit hídra. „Miért történik vele mindig ilyesmi? Miért kell, hogy majdnem minden napján a nagyon szomorú és viszontagságos gyermekkora és múltja megtörtént árnyképei között bolyongjon, mint valami szánalmas vagy elátkozott kísértet?!” Éberkómás állapotban még azért kinyújtóztatta kellemesen elzsibbadt végtagjait, majd megsimogatta hosszú, karcsú lábához folyamatosan odadörgölőző macskáját, Rúdit, és ha már felkelt, adott neki egy kis állateledelt. Mostanság mintha szándékosan is távol tartotta volna magát munkatársaitól, ismerőseitől és barátaitól is. Mintha az utóbbi pár évben…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Becsukom magam mögött az iskola kapuját. Végre! A szeptemberi kezdés minden évben kimeríti az embert. Szeretem az iskolaszagot, szeretem a gyerekeket, a zsibongást, de ma különösen nehéz napom volt. Zsong a fejem. Ki kell járnom, ki kell takarítanom magamból ezt a fáradtságot. Gyönyörű idő van szerencsémre, lágy őszi napsütés, felhő egy szál se. Sétálok egyet a parkban, bemegyek egy kávézóba. A sétálóutcán nyoma sincs a nyári forgatagnak. Szinte azonnal kiszúrom az utcasarkon régi kedvenc diákomat, aki szófogadó kisfiúcska, és különleges módon érdeklődik, és viszonyul a világ változásaihoz. A minap is kissé zavarba ejtő kérdésekkel traktált, hogy magyarázzam meg el neki, hogy egy úriember, hogy s miként szokott a gyengébbik nemnek udvarolni, mire én bevetve irodalomtanári…Tovább olvasom…
Összeragadt, csipás szemmel ébredt. Kissé nyúzott, hajótörött állapotban. Éjfekete haja, akár a szénaboglya, össze-vissza állt. Délelőtt tíz óra lehetett, de nem bánta, mert végre kedvére lustálkodhatott. Saját társasházi lakása, saját fizetése, saját autója volt, és persze néhány ügyeletes pasija, akik szinte mindig kéznél voltak, ha vigasztalni vagy pátyolgatni kellett különösen szuperérzékeny egóját, csajos hiúságát. Örök maximalista volt önmagával szemben. Ezt a kisebbfajta pszichológiai hibáját azért jó lett volna minél előbb orvosolnia, és levetkőznie magáról, ha azt akarta, hogy végre a „normálisabb”, tehát megbízhatóbb pasik is szóba álljanak vele, mégis az utóbbi öt-tíz évben mintha szándékosan is kialakított volna magáról egy olyan képet, mely a merev, rideg…Tovább olvasom…
Szerettem az erdőben sétálni. Mindig megnyugtatott a természet közelsége: a madarak csipogása, ahogy a szél suhogtatja a fák leveleit, a patak vizének csobogása. Most nagyobb szükségem volt a csendjére, mint máskor. A színek kavalkádja vett körbe: zöld, barna, fehér, kék, sárga és még megannyi, minek nevét sem tudom. Egyedül akartam lenni, ezért letértem az ösvényről. Messze besétáltam egy rejtett zugba, ahol reméltem, nem talál rám senki, hogy átadhassam magam a kínnak. Becsuktam a szemem, és mint mindig, az arcod láttam magam előtt, ahogy barna szemeiddel rám tekintesz, és mosolyogsz. Térdeimet átölelve ültem ott, remélve, a könnyeim elmossák a fájdalmat. Hiányzol.Tovább olvasom…
A férfi minden esetben kora hajnalban kelt, ki tudja miért? Már gyerekkorában korán kelő volt, és bizony-bizony sokszor megkapta nagyanyjától az enyhe korholó intelmet, hogy az állatokkal kel. Most szépen berendezett, komfortos társasházi lakásában üldögélt volt gyerekszobájában – ahol jóformán –, egész fiatalságát töltötte, és aztán még hosszú, keserves évtizedeket, és melyek első adandó alkalommal alakított át egyfajta különleges, hangszigetelt dolgozószobává, ahova visszavonulhatott a tökéletes, totális magányában ,,alkotni" valamit. Így mondogatta. Most valami különleges okból kezébe került régi, elnyűtt, kissé már sárgult gimnáziumi osztálytablója, melyen szinte mindenki mosolyog, egyedül csak ő nem, illetve régi kockásfüzetében nagy becsben őrzött kisebb polaroid-kép, melyen három…Tovább olvasom…
Gyere hát, fájdalom, már nem félek tőled! Ha látsz, nézz csak a szemembe, lásd a tekintetemet. – Végignéztelek, követtelek, itt vagyok melletted. Ismerlek, fájdalom. Követsz, arcod nem változik sosem. Követsz mindig, sokszor láttalak, tönkreteszed az álmomat. Sétálj hát tovább, ne nézz hátra, a fájdalom elmúlik, a szív megnyugszik. Egyedül sétálva a szívemben valami megint fájdalmas, valami szorítja az erdőben. Érzem a fájdalmam, lehet, nem fogom legyőzni sohasem. Te, fájdalom, ki követsz engem – miért szakítod szét a szívem? Erdőben bolyongva egyedül járok, s mindig egyvalamire gondolok. Vizes falevelek, magány, szerelem… miért hagytál el vajon engem? – Én vagyok az, a fájdalom. Mögötted állok, arcodra vágyok. Ramóna mosolyogva, sírva fordult hátra, úgy nézte…Tovább olvasom…
12.24. Szerda hajnal Hajnali 3 óra 20 perc van. Ó, csak éjszaka ne volna! Óránként felébreszt a fájdalom. Hogy legyen így karácsonyi hangulatom? Beveszem a csodapirulákat, egy óra múlva talán hatnak. Nem tudok tétlenül lenni, azt az egy órát is ki kell használni! Üldögélek magányosan az ágyam szélén, még szerencse, hogy most ír az ujjam. Bánatomat papír helyett okos telefonom Samsung noteszába jegyzem be. Igazából azt sem tudom, kinek? Hisz nem vagyok fontos senkinek. Ma estére eljő a Megváltó, de asztalomon nincsen csak só. Nem lesz semmi vacsora, így aztán hamar elszalad a Jézuska az ajándékaival együtt. Ezentúl még a lakásomat is nagy ívben elkerüli. Igaz, nem is vágyom ajándékra, csak egy kis gyógyulásra! Szeretnék újra hasznos lenni, családomnak sütni…Tovább olvasom…