Ramóna

Gyere hát, fájdalom, már nem félek tőled!
Ha látsz, nézz csak a szemembe, lásd a tekintetemet.
– Végignéztelek, követtelek, itt vagyok melletted.

Ismerlek, fájdalom. Követsz, arcod nem változik sosem.
Követsz mindig, sokszor láttalak, tönkreteszed az álmomat.
Sétálj hát tovább, ne nézz hátra, a fájdalom elmúlik, a szív megnyugszik.

Egyedül sétálva a szívemben valami megint fájdalmas,
valami szorítja az erdőben. Érzem a fájdalmam,
lehet, nem fogom legyőzni sohasem.

Te, fájdalom, ki követsz engem – miért szakítod szét a szívem?
Erdőben bolyongva egyedül járok, s mindig egyvalamire gondolok.
Vizes falevelek, magány, szerelem… miért hagytál el vajon engem?

– Én vagyok az, a fájdalom. Mögötted állok, arcodra vágyok.

Ramóna mosolyogva, sírva fordult hátra, úgy nézte szerelmét.
– Hát visszajöttél.
– Soha el sem veszítettél, csak a fájdalmaddal veszekedtél. Add a kezed.
A mosolyod engem is mosolyra derít. Már itt vagyok, nevessünk hát megint.

A fájdalom elszállt. A két arc nevetni kezdett, pörögve, sírva,
fájdalom nélkül, újra.