Írta:
Aurora Amelia Joplin
📅 2026. 04. 05. 02:42
Önismereti
❤️ 5
👁️ 28
Ez az én napom. Most képzelem, és közben ott vagyok. Sétálok a fenyvesek között, hegyek alatt, napfényben. Velem jön a patak, a csermely hangja, a pára, a föld szaga. Érzem a fenyők gyantás illatát, a nedves avar mély leheletét, a víz friss hűvösét. Minden él. Minden közel van. Minden átjár.
Ez több egyszerű csendnél. Több nyugalomnál. Valami tágas, ősi, teljes. Ahogy lépek, egyre mélyebben benne vagyok a tájban. A hegyek, a fény, a patak, az illatok, a föld, a pára együtt vesznek körül, és egyszer csak már nincs külön út és külön vándor. Eggyé válok vele.
Aztán leülök a patak partján. Hallgatom a természet hangját. A víz mozgását a kövek között, a lombok halk rezdülését, a távolból érkező madárszót, az erdő lélegzését. Az illatok tovább kísérnek, a földé, a vízé, a fenyvesé. Ott ülök…
Tovább olvasom…
Írta:
K. Barbara
📅 2026. 03. 05. 21:01
Sorsfordító
❤️ 3
👁️ 79
Linda ott állt a híd túloldalán. Rám várt. Megbeszéltük, hogy pontban délben indulunk, hátrahagyunk mindent és mindenkit.
De hezitálok, félek elindulni erre az útra. Választanom kell életem szerelme és az élet között, amit Petrával felépítettem, de nem vagyok benne boldog. Csak ott a közös gyerek, őt nem akarom hátrahagyni. Ráadásul Petra fenyeget, hogy kiforgat minden vagyonomból.
Gyáva vagyok, tudom, nem tudtam egyikőjükhöz sem őszinte lenni. Kaptam egy ultimátumot: ha szakítok Lindával, akkor mindent helyrehozhatunk, és új életet kezdhetek a feleségemmel és a lányommal.
Milyen apa volnék én, ha nem így döntenék? De szeretem Lindát, ő rángatott ki a gödörből, ő mutatta meg, hogy a sűrű gomolyfelhők között is átsüt a napfény.
Látom őt, ahogy rám vár, az óráját nézegeti. Lassan…
Tovább olvasom…
Írta:
Kendi
📅 2026. 02. 15. 09:56
Lírai mininovella
❤️ 0
👁️ 16
A város zaja itt végleg elhal. Csak a talpam alatt roppanó gallyak és a levelek halk zizegése ad ütemet a gondolataimnak. A napfény nem egyszerűen világít; aranyszínű ujjakkal tapogatja le a mohos fatörzseket, mintha egy ősi írást próbálna kiolvasni a kérgekből. Ebben a zöld félhomályban nincs sürgetés. Az erdő nem kérdez, csak befogad. Megtartja a titkaimat, és cserébe visszaadja a lélegzetemet. Emlékszem egy hajnalra a Bükkben: a köd úgy úszott a fák között, mint a felejtés. Ott értettem meg, hogy a természet csendje nem üresség, hanem a lélek legtisztább válasza önmagának.
Tovább olvasom…
Írta:
Somogyi Judit
📅 2026. 02. 11. 17:46
Érzelmes
❤️ 1
👁️ 24
Nyűgösen ébredtem. Függönyt elhúzva a napfény végigszaladt a szobán, megállt az ágyamon. Takaróm gyűrötten nyüglődött, vánkosok szanaszét. Ma már nem muszáj elrakni. Mert az atkák meg mifene.
Aztán bevillant nagyanyám szobája.
Apró kis ablakon bebújt a napfény, és
végigsimította a dunnyhákat, nagy, óriás, dagadt vánkosokat az ágyon. Pedánsan egyenletesen elsimítva mindig. Tetejére takaró és a szépen hímzett párnák. Középen csipketerítő zárta a napi rutint.
A napfény addig megpihent az ágy feletti feszületen. Majd ment tovább útjára.
Abban a szobában tisztaság és rend volt. Ragyogott.
Mint az én szívem, ha oda gondolok.
Tovább olvasom…
Írta:
Magdus Melinda
📅 2026. 02. 09. 12:07
Érzelmes
❤️ 0
👁️ 18
Rozsdabarna lombú fák hajladoztak az út mentén, szinte fájt nekik, ahogy az erős szél belekap a koronájukba. Az elvirágzott cserjék elbúcsúztak a leveleiktől is. Vége lett a gyümölcsöt hozó nyárnak és lassacskán már a betakarítási időszak is elmúlt. Varázslatként bújtak elő az ősz újabbnál újabb szépségei. Vadgesztenyéből készült a föveny, a diófa ágain beérett a termés, aszalódott a szőlő a lugason. Még az illat is másabb ilyenkor, mint nyáron. Odébb avart égettek, ide szállt a füstje, elnyomta az édes szőlő illatát.
Már reggel óta esik az eső. Szeretem, ha esik, minden cseppjével együtt. Megnyugtat a halk egymásra koppanása és tudom, hogy szereti a föld is, vágyik rá. Mennyire várhatták már a szomjoltó csapadékot a kiszáradt növények és a szomjazó fák. Az esőcseppek hasonlítanak a…
Tovább olvasom…
Írta:
Alexander Corvinus
💠
📅 2025. 12. 03. 17:03
Lírai mininovella
❤️ 0
👁️ 12
Mesélj, virág, szépséges csillogásod látom.
Mi ez a bú és gyötrelem,
mely elvakítja gondolatom, s mindig fájdítja a szívem?
Gondolataim virágillattal szállnak,
repkednek a levegőben, várva.
Vajon ilyen a szerelem: bú és gyötrelem?
Nem rég fogtad a kezem.
– A sors villámai kegyetlenek. –
Fogd, itt van megint.
Talán, ha hallasz még valaha, újra velem maradsz.
Leültem a padra.
A virágok szépek… mit keresek itt?
Mindegy, rám csak egy fa tekint.
Add hát a tekinteted, csillogó szemed hadd lássam,
s a szívem újra veled lesz,
amit a napsütés hoz vissza.
Bársonyos nap világítja arcomat,
csillog a fán a virág.
Mesélj hát, leveleid szépek, pompázatosak –
énekelj valami csodálatosat.
Illatodat érzem, mintha egy selymes kéz szorítaná a kezem.
Talán itt vagy…
Tovább olvasom…