Veled

Mesélj, virág, szépséges csillogásod látom.
Mi ez a bú és gyötrelem,
mely elvakítja gondolatom, s mindig fájdítja a szívem?

Gondolataim virágillattal szállnak,
repkednek a levegőben, várva.
Vajon ilyen a szerelem: bú és gyötrelem?

Nem rég fogtad a kezem.
– A sors villámai kegyetlenek. –
Fogd, itt van megint.
Talán, ha hallasz még valaha, újra velem maradsz.

Leültem a padra.
A virágok szépek… mit keresek itt?
Mindegy, rám csak egy fa tekint.

Add hát a tekinteted, csillogó szemed hadd lássam,
s a szívem újra veled lesz,
amit a napsütés hoz vissza.

Bársonyos nap világítja arcomat,
csillog a fán a virág.
Mesélj hát, leveleid szépek, pompázatosak –
énekelj valami csodálatosat.

Illatodat érzem, mintha egy selymes kéz szorítaná a kezem.
Talán itt vagy mögöttem.

Megláttam arcodat a virágzó fa alatt,
s néztem csodálatos mosolyodat, nevetve.
Érzem a kezed, látom szép szemed,
végre megint boldog a szívem, a szemed csillog.

Szerettél-e már? Ne hidd, hogy tudod, mi a szerelem –
azt most tudtad meg, itt.

Mesélj, virág, mesélj még.
Ne hagyd abba, szirmaid illata
a fájó szívemet mentette meg.

Napfény, süss. Kéz, fogd a kezem.
A szívem már örökké veled,
nem engedem sohasem.