Egyik napon megmagyarázhatatlan kisebb hontalansági katasztrófa következett be Zemeknics nagyapáéknál. A legkisebb és egyben egyetlen, mindenkinek a „szeme fénye” unoka saját maga elhatározásából kinyilvánította a szűkebben vett családtagok előtt, hogy: Ő most már teljes körű polgára az adott társadalmi berendezkedésnek, és mint ilyen, világgá szándékozik menni, hogy ezáltal is jobban erősíthesse függetlenség utáni vágyát, és azt a bizonyos szabadság érzését, ami talán mindannyiunkból egy hangyányit hiányzik, és szükséges lenne, hogy helyünket megtaláljuk a valóban nagyobb világban. Így a kis Zemeknics Péter – aki éppen akkor múlhatott olyan ötéves, tömzsi és pufók kezecskéivel szinte bármit sikeresen megfogott, és meg is ragadott, de úgy, hogy aztán el sem eresztette –, és aki…Tovább olvasom…
Lóránt Etelka telefoncsörgésre ébredt. Az órára pillantott, délelőtt tizenegy, péntek. A májusi napsugarak meredek fénypászmáiban porszemcsék táncoltak. Kerek foltokat rajzoltak a takaróra, jólesően melengették a hasát. – Ki a bánat zaklat hajnalban!? – nyújtózkodott ásítva. Élénk lila hajába túrt, belemotyogott a készülékbe. – Halló. – Szia, Etus! Eljött a te időd! – dörmögte egy férfi, s a vonal megszakadt. – Mi van!? A telefon közönyösen hunyorgott. Lóránt Etelka megvonta a vállát, fölkelt, reggelire megevett fél tábla csokoládét, ivott rá egy bögre kólát, és műhelye felé vette az irányt. Szerencsés alkatán nem látszott a rengeteg édesség, amit reggeli, ebéd és vacsora gyanánt evett, pedig már közelített a negyvenhez. Nem kellett sokat utaznia, munkahelye a lakás egyik kis…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Megmondom őszintén, sosem rajongtam igazán a farsangért. Egyrészt kicsi, kezdetleges Norbi valahogy mindig ilyenkor volt beteg. Másrészt, mert ahogy idősödött, egyre inkább erősödött bennem a gondolat, hogy miért is éri meg az ember fia lányának csatakosra fonnyasztó műszálas göncben és olyan fültépázó maszkban mászkálni, amiben rohadtul nem látnak lófalloszt se. Az meg, hogy ebből versenyt csinálnak, és mindig az nyer, aki vagy tanárkedvenc, vagy benne van valamelyik őse a zsűribizottságban, már csak hab a tortán. Meg persze időről időre az is egyre inkább hagyománnyá vált, hogy amikor ilyentájt szokás szerint elkezd a csapból is folyni az a hányadék, amit fényes maszkabálnak és társainak neveznek, legszívesebben a szemgolyómon keresztül tépném ki a dobhártyámat szálanként. Ha…Tovább olvasom…