Volt egyszer egy vándor, aki egy hatalmas, ködbe burkolózó vidéken élt. Hosszú ideig azt hitte, a sűrű köd az egyetlen valósága, és minden lépését a félelem vagy a kényszer vezette. Kereste a válaszokat, küzdött az elemekkel, és próbált „valakivé” válni a sötétségben. Egy napon azonban elfáradt a harcban. Megállt, és egyszerűen csak mélyet lélegzett. Ebben a csendben egy halk hangot hallott a szívéből: „Dönthetsz úgy is, hogy mostantól csak a fény létezik.” A vándor elmosolyodott. Nem akart többé bizonyítani. Úgy döntött, minden mozdulata – legyen az egy kő félregyűrése az útról vagy egy kedves szó a szembejövőnek – nem kötelességből, hanem belső örömből fakad. Abban a pillanatban a köd oszlani kezdett, és a vándor rájött, hogy egy végtelen, buja kert közepén áll. Rájött, hogy nem egy…Tovább olvasom…
Még benne voltunk a télben. Az éjszaka hó esett, így reggel havat akartam seperni. A ház előtt a kertben a fehér hóban egy kis, fehér galambot vettem észre. Véres volt a szárnya, pirosra festette a fehér havat. Szomorúan nézett rám, vergődve, segítségre várva. Két kezembe fogtam gyengéden és felemeltem. A kis szíve vadul kalapált. – Ne félj! – mondtam neki – majd én segítek rajtad. Bevittem a házba. Egy kis tálkába vizet adtam neki, egy másikba madáreleséget. Hálásan tekintett rám. Később megtörölgettem a szárnyát. Légpuskával lőhették meg, de szerencsére komolyabb baja nem volt. Teltek a napok. Ahogy az idő kipendült, a galamb is erősödött. Már vágyott kifelé, pedig egész jól „befészkelte” magát a másik ágyon a két kispárna közé. Tudtam, hogy nem tarthatom benn a lakásba. Szabadságra…Tovább olvasom…
18+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Azt hiszem, minden embernek szüksége van a tudatos magány megélésére. Főként azoknak, akiknek a személyisége alapból egyfajta „magányos farkas” vagy, ha tetszik, „örök lázadó” stílussal párosul. Szüleim elfoglaltak voltak, és kisgyerekként az ember kicsit hamarabb megérti, hogy a szülők elsősorban azért dolgoznak, hogy imádott gyerekük semmiben se szenvedjen hiányt, és persze mindent megkaphasson, ami egy hozzávetőlegesen egészséges gyerekkorhoz segítené hozzá. (Persze többé-kevésbé.) Különös, furcsa gyerek lehettem, mert önző módon mindig is elsősorban a saját dolgaim után mentem, és csupán olyan dolgok érdekeltek, melyek kíváncsiságomat, érdeklődésemet felkeltették. Mindig úgy képzeltem, mintha egy film főszereplője volnék, aki sárkányokkal vagy űrmutánsokkal viaskodik, és akinek…Tovább olvasom…
Újév reggelén a toll az én kezemben remegett. Néztem a papírt, és éreztem mindazt, amit már megígértem valaha, majd csendben megszegtem. Most mást írtam: idén nem fogadok meg semmit. Furcsa megkönnyebbülés volt. Mintha végre nem magam ellen esküdnék. Közel érzem ezt a mondatot, mert nem követel, csak kísér. Nem tudom, sikerül-e „megtartani” – talán nem is kell. Inkább irányt mutat: lassabban élni, figyelni magamra, engedni a hibákat. A papíron kevés szó van, bennem mégis több igazság, mint bármelyik korábbi fogadalomban. Nem fogadalmakra használom fel szavaimat, hanem a fájdalomból született szépirodalmi tehetségem kamatoztatására. Boldogabb, könnyebb, felszabadultabb évet kívánok magamnak és mindenki másnak is!Tovább olvasom…
Hogy őszinte legyek, számomra a karácsony az idők során egyre inkább kezdett egy ugyanolyan szürke hétköznappá válni, mint egy átlagos szombat. Sőt, néha napján egyenes tortúrának éltem meg az ünnepi időszakot. A takarítás, a bútorhurcibálás, a tény megértetése a mentálisan ókorban ragadt grószékkal és tesóikkal, hogy írással foglalkozom, és nem földműveléssel meg gyári munkával, meg hogy még nem fogok megházasodni, a vezetés stresszforrását pedig kösz, de inkább egy életre elkerülöm. Meg persze a tanulni való, melynek tudata rendszerint egy az egyben nyírta ki a maradék ünnepi hangulatom is kisdiákként. Bár anno ezt lehet, nem teljesen így éltem meg, utólag átértékelődött bennem 2k20 karácsonya. Ugyanis ironikus módon pont a korlátozások hatására lett szabadabb az ünnep. Amikor nem…Tovább olvasom…
A mennyországban hatalmas háború dúlt, a harc hevesen tombolt. Angyalok küzdöttek, és elszabadult a pokol. – Apám, hagyj menjek harcolni én is, mint a többiek! – kiáltotta Ecanus. – Maradj veszteg, lányom! Ott maradsz abban a kalitkában, míg ennek vége nem lesz! – felelte az öreg, ősz szakállú ismeretlen. Eközben a földön furcsa dolog történt. Egy kislány álmodozva nézte a pislákoló csillagokat. Csak bámulta őket, és arra gondolt: „De jó lenne, ha egyszer írhatnék valamit…” A papírra nézett, aztán a tollra. – Szabadíts ki! – hallatszott egy hang a széllel. Michael az első sorban küzdött. – Engedj ki, apám, kérlek! – Ecanus, lányom, te nem harcos vagy! – szólt a fehér szakállú. Ecanus imádkozni kezdett a kalitkában. Szárnyai kinyíltak. – Hallgasd szavam… –…Tovább olvasom…
A téli reggel friss, ropogós csendje betöltötte a kis falut, ahol a hó olyan vastagon fedte be a domboldalt, mintha maga az ég hullatta volna le puha takaróját, megajándékozva a gyerekeket egy újabb önfeledt nappal. A nap sugarai gyengéden csillantak meg a dér csipkézte fák ágain, és a friss hó illata úgy lengte be a levegőt, mint egy ünnepi foszlós kalácsé. A hegyoldal tetején már gyülekeztek a gyerekek: vastag kabátba bújt kis alakok, akiknek arcán a pirosló pír nem csak a hidegtől, hanem a várakozás izgalmától is ragyogott. Az első csúszást mindig versennyel kezdték — ki ér le leghamarabb a nagy diófáig? — de a nap végére már senkit sem érdekelt a győzelem. Csak a nevetés számított. A kép előterében egy kislány süvít lefelé a régi fa szánkón. Haját kifújja a szél, szeme pedig…Tovább olvasom…
Bonnie mezítláb lépett a simára koptatott kövekre. A tengerpart még melegen őrizte a nap utolsó sugarait. A nap már lebukóban volt a horizonton, narancsba és rózsaszínbe festve az eget. A hullámok lágyan nyaldosták a sziklákat, a sós illat pedig minden lélegzettel betöltötte a mellkasát. A kis falucska, Manarola, mint egy festmény terült el mögötte – színes házak kapaszkodtak egymásba, mintha attól félnének, hogy a tenger egyszer elsodorja őket. Bonnie mindig is ide vágyott. A válása után hónapokon át keresett valamit – vagy valakit –, aki helyett csak saját magát kellett újra megtalálnia. Aznap este, amikor már azt hitte, hogy csak a tengert fogja köszönteni... valaki más is ott volt. A férfi a part szélén ült, egy vázlatfüzettel a kezében. A szél belekapott őszülő, hullámos…Tovább olvasom…