Mély megrendültséggel állt a sírnál. Az október szinte kivétel nélkül heves záporokkal, hideg, dermesztő esőzésekkel fenyegetett. A középkorú, negyvenes férfin kimustrált viharkabát feszült pocakosodásnak indult hasán. Kopaszodásnak indult haján már erősen meglátszottak az időkoptatta stigmajegyek. „Vajon ő hogyan élhette túl az életet?!” – töprengett erősen, miközben a gondozott sírra milliónál is több esőcsepp hullott hangtalanul, mintha az elmúlás és a gyász különös vegyüléke volna. Egyre marcangolta önmagát. Miért nem ment el egyetlen színházi közönségtalálkozóra sem, vagy szánalmas, kisstílű dedikációkra, amikor a gyönyörű és rendkívül mélyen érző művésznő aláírta nem csupán az autogramokat kérők füzeteit és naplóit, de egy-egy reklámplakátot, melyen a My Fair Lady szerepelt. Vagy…Tovább olvasom…
Kicsit kiábrándította, de hazudott volna magának, ha nem ismerte volna be, hogy mélyen elkeserítette az, ami a közösségi médiában folyik. Mindig is úgy képzelte, hogy a híres emberek és influenszerek kedves, közvetlen, barátságokat építő egyéniségek, akikkel meglehet beszélgetni szépen, fokozatosan az élet ügyes-bajos, néha nagyon is összekúszált dolgait. Mekkorát tévedett. Elvégre egy több ezres követőtáborral rendelkező híres sztárocska és egyéniség kapásból azt válaszolja olyan feltett kérdésekre, mint mondjuk: ha ne adj’ Isten valakinek váratlanul meghalt az egyik hozzátartozója, hogy az illető jobban teszi, ha egy pszichológushoz fordul, vagy valamilyen szakképzett, klinikai szakemberhez, akik sokkalta megfelelőbben képesek kezelni és felderíteni bizonyos lelki tragédiák eredetét…Tovább olvasom…
– Nem vagyok jelentéktelen, hiszen kinyílik előttem a mozgásérzékelős ajtó – mondta el minden reggeli mantráját Tóth Klára. Fölkelt, pillanatok alatt felöltözött. Körbenézett a szobájában, megállapította, hogy tegnap óta még nagyobb lett a rendetlenség. Megrántotta vállát, és kiment a konyhába. Anyja ült ott, müzlit reggelizett utálkozó ábrázattal. A lány egész addigi életét az ő árnyékában élte. Az asszonyt, mint a városi színház ünnepelt díváját rajongók hada vette körül. Kisgyerekként, ha együtt mentek valahova, őt észre sem vették mellette. Később folyton a gyönyörű színésznőhöz hasonlítgatták. Egyetlen gyerek volt, anyja mellett úgy növögetett, akár rózsa mellett a csalán. A mellőzöttségtől olyan is lett. Kissé csípős, szúrós. Sokat elárul, hogy a sündisznó a kedvenc állata. –…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
A férfi fehér alapozófestéket kent fel pufók arcára, majd azt a jellegzetesen cseresznyepiros színt, mellyel olyan jellegzetes vigyor-mosolyt sikerült minden esetben varázsolnia magára. Aztán jöhetett a csiricsáré, tarka ruha, később pedig a legalább három számmal nagyobb, csónakjellegű cipő, melynek a vége kunkori farokformájú volt. A legtöbb ember – bár nyíltan, és egyértelműen nem mondta ki –, de valósággal rettegett a bohócoktól. Volt bennük valami különös, különleges, maguktól értetődő szomorúság, melyre a legtöbb ember roppant érzékenyen reagált, bármennyire is igyekezett azt minden személyi tulajdonságával leplezni. A legelső találkozása a befutott, és sikeres, fiatal színésznővel valóságos katasztrófának számított. Úgy viselkedett, akár egy komplett hülye-gyerek, akinek nincs ki…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Az író kedvetlenül járkált a Dunához tapadó főváros utcáin. Mintha egy filmforgatás vagy valami hasonló közelébe csöppent volna. Mindenütt kifeszített állványok, súlyos, nehézkes IMAX-kamerák, a legmodernebb filmtechnikai és egyéb megoldások, melyeknek csupán egyetlen feladatuk volt: haladéktalanul és minden precíz, pontos részletre kiterjedően lenyűgözni a kíváncsiskodni vágyó nézőket, akik szinte már naponta újabbnál merészebb szenzációkra voltak kiéhezve. Mintha titkos, belső hatodik vagy hetedik ösztöne régen megsúgta volna neki, hogy a film rossz lesz. Sőt, a lehető legpocsékabb, mert elrontják ugyanazokkal az unalomig elismételt, másolt, klisészerű közhelyekkel, melyeket nagyobbrészt Amerikából importáltak, mint a filmgyártás kimagasló fellegvárából. Őneki is küldött előbb egy…Tovább olvasom…
A nő színész volt. Kezdő színészeket általában kivétel nélkül mindig lepaterolták a vidéki színházakba. Annyira kislányos arcú volt és elégedetlen, mert kivétel nélkül szinte mindig, hiszen kislányos alkata korántsem volt szerencsés egy-egy nagyobb volumenű tragikus karakter megjelenítésére. Teljesen kizárt dolognak számított, hogy az évad elején ő fogja játszani mondjuk Heda Gablert, vagy Anna Kareninát. Ezt borzasztóan nehezére esett elfogadni, hiszen húsz-harminc évvel még bármelyik gyermekarcú színész lehetett a színpadon, vagy a filmen is bármi, amivel az adott rendezővel megegyeztek. Most viszont kivétel nélkül vagy dögös, szexis naivákat játszott, vagy egy-egy játékfilmben ő volt az a gyönyörű szépség, aki az egyszerű földi halandók számára egyaránt elérhetetlen és…Tovább olvasom…
Amikor ránézek egy régi lemezjátszóra, mindig édesanyám és kedvenc dala jut eszembe. A lemezjátszót talán valamelyik tehetős nagynénjétől kapta ajándékba. Szépen megmunkált darab volt, édesanyám nagy becsben tartotta. Azokban az években (1960) volt egy közkedvelt színésznő, Psota Irén, akinek a színészi játékát az én anyukám nagyon kedvelte. Egyszer még Budapestre is elutazott a barátnőjével, hogy megnézzék valamelyik színdarabban. A színésznőnek akkor adták ki egy bakelit kislemezét, amin két dalt is énekelt. Az egyik címe: „Bezzeg az én időmben...” A másik dal címe pedig: „Én nem akarok mindenáron férjhez menni” – már a cím is sokat mondó! Minden nap kora reggel, mielőtt munkába indult, ezt a két dalt hallgatta (az én legnagyobb méltatlankodásom közepette). Igaz, nem túl…Tovább olvasom…
A Karinthy-színház előtti díszburkolatú betonplacc egyszerre irritálja, és megrémiszti az embert. Meglehet csupán csak azért, mert szemközt van egy már amúgy is jócskán a szocializmusból visszamaradt lakótelep, ahol bűnözőnek látszó emberkék ordítoznak, kiabálnak kedvükre, és látszólag minden kedvtelésük, vagy mulatságuk abban merül ki, hogy ráhozzák a járókelőkre a frászt, persze különös tekintettel a színházat látogató emberekre. Az ember könnyedén leszáll a tizenkilences villamosról, már csak az lenne a dolga, hogy miként, és hogyan foglalja el magát az előadás megkezdéséig, ami – már ha az ember bőséges egy órával előbb érkezett – meglehetősen kiábrándító, és kacifántos feladatnak ígérkezik. A jó harmincas kinézetű férfi nem volt se nyúlánk, se kövér. Inkább mackós…Tovább olvasom…