MONOLÓG EGY SÍR ELŐTT
Tasi83
Mély megrendültséggel állt a sírnál. Az október szinte kivétel nélkül heves záporokkal, hideg, dermesztő esőzésekkel fenyegetett. A középkorú, negyvenes férfin kimustrált viharkabát feszült pocakosodásnak indult hasán. Kopaszodásnak indult haján már erősen meglátszottak az időkoptatta stigmajegyek.
„Vajon ő hogyan élhette túl az életet?!” – töprengett erősen, miközben a gondozott sírra milliónál is több esőcsepp hullott hangtalanul, mintha az elmúlás és a gyász különös vegyüléke volna.
Egyre marcangolta önmagát. Miért nem ment el egyetlen színházi közönségtalálkozóra sem, vagy szánalmas, kisstílű dedikációkra, amikor a gyönyörű és rendkívül mélyen érző művésznő aláírta nem csupán az autogramokat kérők füzeteit és naplóit, de egy-egy reklámplakátot, melyen a My Fair Lady szerepelt.
Vagy példának okáért ott volt az irodalmi szalonban rendezett szavalóest, ahol a gyönyörű művésznő kedvenc Pilinszky-verseit szavalta, méghozzá olyan intenzív és semmivel sem összehasonlítható mély átéléssel, melyre csak az igazán legendás vers- és prózamondók képesek.
– Üdvözlöm, drága művésznő! – köszönt a sírnak, mintha még élő, létező személy lenne. – Róbert vagyok, és én is 1983-ban születtem, akárcsak Ön.
„Már megint miféle ostoba, gyerekes beszéd ez?!” – gondolhatta. Elvégre teljesen természetes dolog, hogy akik a nyolcvanas években születtek, azok is előbb-utóbb megfognak öregedni, tehát nem érdemes kérkedni azzal, ki idősebb és ki marad örökké fiatal” – dorgálta meg önmagát kissé duzzogva, bosszankodva.
– Nem tetszik elhinni, drága, de annak idején 2002-ben magam is bátorkodtam jelentkezni az SZFÉ-re, és már a legelső rostán kiestem! Most úgy gondolom felnőtt fejjel, hogy talán jobb lett volna még kitartóbban, még elszántabb rendíthetetlenséggel próbálkoznom, de hát – nem tagadom – engem is bizony jócskán megtaposott a viharos élet…
Egy éjfekete varjú szállt rá az egyik csontvázszikár fára, és ültében gyanakodva figyelni kezdte a férfit. Mintha ki akarná értékelni, és megjegyzést fűzni viselkedéséhez.
– Te meg mit bámulsz, mi?! – kérdezte a férfi. – Gondolom, még sosem láttál kétlábú emberszabású lényt, igaz-e?! – különös, groteszk humoros éllel igyekezett megkérdezni a fekete madarat, de az adott kissé furcsa helyzet – hamar rájött – egyáltalán nem volt se vicces, se humoros.
– Tetszik tudni, drága művésznő, először egy romantikus vígjátékban volt szerencsém Önt látni még öt-hat évvel ezelőtt, és színészi játékán rögtön érezni lehetett, hogy igazán őstehetség, mert valósággal csak úgy áradt magácskából a természetes elegancia, a nőies báj és persze minden, ami az adott szakmát meghatározza. Sajnos nem igen jutottam el a színházba, ahol a darabjait játszották, ami persze olcsó kifogás és egyúttal öreg hiba. Azt hiszem, a többi emberrel szemben támasztott gyanakvó passzív ellenállásom kényszerített arra, hogy a nagy tömegtumultusoktól szükség szerint távol tartsam magamat. Nemrég múltam negyvenkét éves, és ha arra gondolok, hogy Ön előtt még ott állt volna nagyon sok lényeges dolog, és talán a gyermekvállalás is, biztos vagyok benne, hogy fantasztikusan talpraesett és nagyon kedves anyuka lett volna, aki imádattal olvasott volna esti mesét és verseket gyerekeinek. Tetszik tudni, nekem is lett volna egy kislányom, csak hát az exmenyasszonyom meggondolta magát, mert szerinte képtelen voltam kielégíteni maradéktalanul az ő luxus iránti igényeit. Szegény drága édesanyám erre mindig azt szokta volt mondani, hogy: „Akkor édes fiam, nem is igazán szeretett téged az a számító nő!”
Néhány idősebb, nyugdíjaskorú ember sétált óvatosan a megbarnult, esőáztatta falevelek közt, és jól hallották, miként mondogat a férfi a sírhoz, mintha néma párbeszédet folytatna, egy olyan szituációban, ahol csupán csak az egyik fél értheti a megtörtént eseményeket.
– Ön volt az egyetlen olyan színművész, aki önszántából szóba állt velem a közösségi médiában, és nagyon fontosak voltak a közösen megejtett beszélgetéseink is, mert egy-egy nehezebb vagy rizikósabban induló nap mégiscsak sokkal szilárdabban és stabilabban indul, ha lelki lökést ad hozzá egy fantasztikus személyiség, mint Ön.
Tudja, most jelenleg egy biztosítótársaságnál robotolok naphosszat, és sokszor felteszem magamnak a megkerülhetetlen kérdést, hogy mi a fenét keresek egy olyan munkakörben, amihez nincs túlságosan sok közöm?! Egyébként tökéletesen igazuk van a legrégebbi ismerőseimnek és barátaimnak, akik szerint egy idióta lúzer balek vagyok, hogy nem váltok szakmát, vagy éppen vágok bele valami egészen másba, de hát ha az embernek nincsenek megfelelő, érdemi kapcsolatai, mást sajnos nem igazán csinálhat, vagy tehet.
Délelőtt kilenc is elmúlt már, és egyre több és több látogató kezdte elözönleni a sírkertet, így – nem meglepő –, hogy a férfi gondolt egyet, és úgy döntött, hazamegy, és legfeljebb majd akkor látogat ki, amikor alig vannak itt.
– Köszönöm, drága művésznő, hogy meghallgatott! – megemelte előtte sapkáját, mintha egy kivételes emberrel beszélgetett volna, aztán buszra szállt a megállóban, és meg sem állt hazáig.
Odahaza a férfi amolyan home office munkakört igyekezett berendezni magának. Főként online marketinggel, ebook-szerkesztéssel és sok más egyébbel igyekezett foglalatoskodni, mert úgy vélte, a modern század digitális kütyümániája ezt – valamilyen szinten – még meg is követeli az egyes átlagemberektől.
Bár egyszerre több szövegrészletbe és versbe is bele-belefogott, szinte – minden esetben – annyira időszűkében járt, hogy amikor végzett volna egy szöveggel, váratlanul másra kezdett gondolni, agya váratlanul átkapcsolt, és máris egy prózai verset komponált meg majdnem teljes egészében. Mivel rendkívül aggasztotta az egyébként is labilis és bizonytalan jövő, úgy gondolta, hogy az OSZK kézirattárában majd érdemi felvilágosítással szolgálhatnak arra nézve, hogy a hagyaték, az életmű és egyáltalán a kéziratok dolgában az ember nyugodt szívvel rábízhatja irományait az adott könyvtár szakavatott szakembereire.
– Jó napot kívánok! – köszönt az egyik életunt, rasztafrizurás fiatalembernek, aki olyan álomszuszéknak tűnt, mint aki nyomban elalszik, és egyúttal meg is savanyodik szájában a tej.
– Mi kell, öregem?! – kérdezte kissé ellenségesen.
– Üdvözlöm! Esetleg tudna segíteni? Kéziratok gondozása és hagyatéka ügyében lenne néhány bevezető kérdésem… – felelte szintúgy szkeptikusan, hiszen ránézésre semmi empatikusat vagy nemest nem várhatott ettől a fiatal suhanctól, akinek már most elege lett a munkavégzésből.
– Hát, pajtás, sajnálom! – jelentette ki máris széttárva mindkét karját. – Fingom sincs, hogy mit akarsz, de ha nem kell semmilyen könyv, akkor kívül tágasabb! Márha érted, hogy mit süketelek?! – meredt rá most már nyíltan ellenszenvesen.
– Tisztelt Uram! Elnézést, hogy feltartom! Talán beszélhetnék esetleg egy illetékes személlyel? Talán, ha volna kedves, és a főnökét ha ideküldené! Nagyon hálás lennék! – A férfinek bizony nem kis lélekjelenlétébe került, hogy megőrizze emberi hozzáállását a pimasz, jócskán hitvány beszéd hallatán. A rasztafrizurás fiatalember elkurjantotta magát:
– Géza’bá, keresnek!
Egy csoszogva közlekedő, félig sántító, nyugdíjaskorú, SZTK-keretes szemüveget viselő öregember sántikált ki a könyvellenőrző helyiségből, és tüstént vizsgálni kezdte az adott helyzetet, amiért szólították:
– Igen? Mi a helyzet, Tónikám?! – kérdezte az unalmas suhancot.
– Itt van ez az Úr, és kéziratok és egyebek iránt érdeklődik, meg valami hagyatékkal kapcsolatban bugyogott valamit, ha jól értettem! – fordult idősebb kollegája felé.
– Vagy úgy! Akkor talán fáradjon át az irodába, és beszéljük meg a dolgokat! – Az öregember rekedtes, cigimarta hangjában máris kedélyesebb derű bújkált. Sokkal jobban is érződött benne az emberség, mint fiatal és renyhe kollegájában. Máris kisántikált a pult mögül, majd kezet fogott a negyvenes férfival, és elvezette őt egy szépen berendezett, kissé dohszagú irodahelyiségbe.
– Kérem, foglaljon nyugodtan csak helyet, és mondja el nekem, hogy miben segíthetnék? – kérdezte érdeklődve, figyelmesen, mint akit ténylegesen izgat a másik mondanivalója.
– Nagyon köszönöm! – foglalt helyet a férfi úgy, hogy össze ne gyűrje ruháját. – Úgy értesültem, hogy bizonyos kéziratokat előszeretettel fogadnak, és bevesznek, és az irodalmi hagyatékok rendezése és gondozása lenne az egyik kérdés, amit fel szeretnék tenni. Tudna ebben segíteni?!
Az öreg könyvtáros furcsán, kétkedően nézett a férfire, majd megvakarta fejét, és elgondolkozott. Kis idő múltán szólalt csak meg:
– Hát nézze, kedves uram… írók, költők kéziratait ténylegesen bevesszük, megőrizzük és gondozzuk is! Talán esetleg akad az Ön birtokában is olyan jellegű kézirat, ami értékes és fontos lehet?! – kérdezte kíváncsian.
– Sosem szerettem kérkedni, de lenne számos olyan irodalmi szöveg és kézirat, melyet szeretnék itt megőrzésre elhelyezni! Feltételezem, hogy az ilyesmi nem kevés pénzbe kerülhet.
– Hát… kedves uram! Sajnos a könyvtár fenntartási költségei, hogy úgy mondjam, elsősorban a főváros költségvetésétől függnek, és ezekhez jönnek hozzá ugyebár az egyéb még szóban forgó költségek… – az öreg könyvtáros hímezett-hámozott, és nem mondta meg egyértelműen, hogy mire is gondol valójában, és ez kissé irritálta és idegesítette is a férfit, bár megpróbálta leplezni.
– Értem! Tehát akkor ez azt jelenti virágnyelven szólva, hogy nem tudnak segíteni! – jelentette ki szomorúan, lemondóan, és már éppen készült arra, hogy feláll, és hátat fordít ennek a fiaskónak.
– Kedves Uram… Várjon, kérem… – állította meg az öreg könyvtáros. – Nézze, biztosat nem ígérhetek, de amennyiben behozza ide nekem a kéziratokat és egyéb szövegeket, talán kitalálhatunk valami közösen… – ravaszkásan kacsintott hozzá párat, amitől az embernek tüstént olyan érzése támadt, mintha az öregember át akarná verni.
– Nos, majd még meglátom! – jelentette ki. – Nagyon köszönöm, hogy időt szánt rám! – Ismét kezet ráztak, majd a férfi kissé megszégyenülten, fejét lehajtva lépett ki a régi, elavult irodahelyiség ajtaján.
Később hazafelé menet ismételten nem bírta ki, és megállt kedvenc antikváriuma előtt, és be is lépett a boltba. Egyik kedvenc, kissé gyerekes tréfája volt, hogy két-három eladót is megkérdezett a boltban, hogy hallottak-e egy nagy íróról, költőről, mert sajnos eddig sehol sem lehetett hozzájutni könyveihez.
– És szabad megtudnunk, kedves uram, hogy hívják az adott szerzőt?! – kérdezték tőle sorban és egyre kíváncsibban, mire a férfi nagyon kimérten és persze pókerarccal – nagy általánosságban – saját nevét mondta, és önmagában is jókat is kuncogott, hogy a jócskán tanácstalan eladók sürögnek-forognak, még a számítógép katalógusában is próbálnak utánanézni az adott írónak, költőnek, de persze semmire se jutottak. Végül a férfi kiválogatott néhány megfizethető kategóriájú könyvet, majd készpénzzel fizetett, és kilépett a boltból. Száján különös, furcsa, grimaszszerű mosoly jelent meg, mint aki pontosan tisztában van vele, hogy átmenetileg – legalábbis – sikerült önmagának fölényhelyzetet kiharcolnia.
Amint elhaladt egy virágágyásokkal beültetett fás park mellett, ahol jobbára kutyákat sétáltattak, és kisgyerekes anyukák ücsörögtek kedvenc könyveikkel és okostelefonjaikkal a padokon, miközben babáik homokot és egyebet fogyasztottak a homokozóban, a férfi úgy döntött, hogy megpihen egy kis időre, és átgondolja a nap eseményeit. Alig fél óra múltán – alig vette észre – egy közismert színésznő telepedett mellé, aki edződresszt és sportcipőt viselt, és ki volt melegedve, mert erősen zihált és fújtatott.
– Ó, szép jó napot! Ragyogó időnk van! – köszönt. – Ne haragudjon, de alig vettem észre, hogy itt ül! Ugye nem zavarom nagyon?! – volt a hangjában valami nagyon kislányos, bájos játékosság, ami miatt az ember sosem haragudhatott rá igazán, és ezt ki is használta.
– Nem történt semmi! – A férfi úgy döntött, inkább elmegy innét, nehogy már éppen miatta szakítsa félbe délelőtti edzését ez a gyönyörű nő. – További kellemes napot, és kellemes edzést! – köszönt el nagyméretű szatyorral a kezében.
– Ne haragudjon, még egy pillanatra szeretném feltartani! – állította meg a színésznő.
– Tessék, parancsoljon! – fordult feléje a férfi, és amint zöldesbarnás szemeit a nőre emelte, valami titkos kémiai hatás azonnal és váratlanul történt a két ember között.
– Egyszer már találkoztam Önnel… – jelentette ki. – Csupán azt nem tudom, hogy hol!
– Kedves hölgyem! Tudja, kérem, megesik az ilyesmi!
A csinos, sportos szép nő gondolataiba mélyedt, majd néhány pillanattal később rögtön rávágta a helyes választ, mintha legalábbis vetélkedőn lenne:
– Megvan! Még a pesti színházban, a Váci utcában! Éppen Venczel Vera művésznővel beszélgetett.
„Nocsak! – gondolhatta a férfi. Ez a gyönyörű nő ténylegesen emlékszik, de vajon mit akarhat tőle?!” – Nos, hát… igen. Tudja, kérem, régebben volt egy-két alkalom, hogy színházba tettem a lábamat.
– Megkérdezhetem, hogy most miért nem?!
– Hú, kissé nehéz kérdés! Tudja, történtek olyan magánéleti dolgok, amitől elment a kedvem. És különben is az a rengeteg sok nyüzsgő ember, aki ott megfordul. Én sokkalta jobban kedvelem a magányt, amit senkivel sem szükséges megosztani. – Meglehet, hogy kissé elvetette a sulykot, mert a gyönyörű színésznő most kissé durcás, mérges tekintettel vizsgálgatni kezdte, mintha tanulmányozná nem csupán szavait, de őt magát is.
– Ezt sajnálattal hallom, kedves uram! Ha számít a véleményem, szerintem az ember előbb-utóbb megbánja, hogy sok mindenről önként lemondott, vagy adott esetben szándékosan kimaradt az életéből. – vallotta őszintén.
– Értem! Akkor hát kellemes szép napot! – A férfinak már nagyon mehetnékje támadt, így szószaporítás helyett azonnal elindult az egyik irányba. Észre se vette, hogy a csinos színésznő három-négy lépés távolsággal lemaradva követi őt. Végül, amikor a férfi kiért a hangulatos, díszburkolatos kis utcácskából, megállt az egyik közeli buszmegállónál, és várakozott.
A színésznő egyből mellette termett:
– Ne vegye zokon, kedves uram, de ha nem bánja, egy darabon szívesen elkísérném… – ellenőrizte okosóráján saját pulzusszámát és a megtett kilométereket.
– Ahogy gondolja.
Együtt utaztak a busz hátsó kettes ülésén, miközben jókat beszélgettek. A férfi csupa olyan dolgot elmondott a fiatal, gyönyörű nőnek, amit talán másnak csupán feltételekkel mondott volna el, és amikor végül leszállt a végállomás melletti utcánál, ahol lakott, a színésznő is leszállt. A sors egyik véletlen, különös fintora csak akkor derült ki, amikor a férfit megint csak követni kezdte a színésznő, majd amikor a férfi kedvesen közölte vele, hogy itt lakik, nem messze, a színésznő azonnal rávágta:
– Akárcsak jómagam!
„Vajon ő hogyan élhette túl az életet?!” – töprengett erősen, miközben a gondozott sírra milliónál is több esőcsepp hullott hangtalanul, mintha az elmúlás és a gyász különös vegyüléke volna.
Egyre marcangolta önmagát. Miért nem ment el egyetlen színházi közönségtalálkozóra sem, vagy szánalmas, kisstílű dedikációkra, amikor a gyönyörű és rendkívül mélyen érző művésznő aláírta nem csupán az autogramokat kérők füzeteit és naplóit, de egy-egy reklámplakátot, melyen a My Fair Lady szerepelt.
Vagy példának okáért ott volt az irodalmi szalonban rendezett szavalóest, ahol a gyönyörű művésznő kedvenc Pilinszky-verseit szavalta, méghozzá olyan intenzív és semmivel sem összehasonlítható mély átéléssel, melyre csak az igazán legendás vers- és prózamondók képesek.
– Üdvözlöm, drága művésznő! – köszönt a sírnak, mintha még élő, létező személy lenne. – Róbert vagyok, és én is 1983-ban születtem, akárcsak Ön.
„Már megint miféle ostoba, gyerekes beszéd ez?!” – gondolhatta. Elvégre teljesen természetes dolog, hogy akik a nyolcvanas években születtek, azok is előbb-utóbb megfognak öregedni, tehát nem érdemes kérkedni azzal, ki idősebb és ki marad örökké fiatal” – dorgálta meg önmagát kissé duzzogva, bosszankodva.
– Nem tetszik elhinni, drága, de annak idején 2002-ben magam is bátorkodtam jelentkezni az SZFÉ-re, és már a legelső rostán kiestem! Most úgy gondolom felnőtt fejjel, hogy talán jobb lett volna még kitartóbban, még elszántabb rendíthetetlenséggel próbálkoznom, de hát – nem tagadom – engem is bizony jócskán megtaposott a viharos élet…
Egy éjfekete varjú szállt rá az egyik csontvázszikár fára, és ültében gyanakodva figyelni kezdte a férfit. Mintha ki akarná értékelni, és megjegyzést fűzni viselkedéséhez.
– Te meg mit bámulsz, mi?! – kérdezte a férfi. – Gondolom, még sosem láttál kétlábú emberszabású lényt, igaz-e?! – különös, groteszk humoros éllel igyekezett megkérdezni a fekete madarat, de az adott kissé furcsa helyzet – hamar rájött – egyáltalán nem volt se vicces, se humoros.
– Tetszik tudni, drága művésznő, először egy romantikus vígjátékban volt szerencsém Önt látni még öt-hat évvel ezelőtt, és színészi játékán rögtön érezni lehetett, hogy igazán őstehetség, mert valósággal csak úgy áradt magácskából a természetes elegancia, a nőies báj és persze minden, ami az adott szakmát meghatározza. Sajnos nem igen jutottam el a színházba, ahol a darabjait játszották, ami persze olcsó kifogás és egyúttal öreg hiba. Azt hiszem, a többi emberrel szemben támasztott gyanakvó passzív ellenállásom kényszerített arra, hogy a nagy tömegtumultusoktól szükség szerint távol tartsam magamat. Nemrég múltam negyvenkét éves, és ha arra gondolok, hogy Ön előtt még ott állt volna nagyon sok lényeges dolog, és talán a gyermekvállalás is, biztos vagyok benne, hogy fantasztikusan talpraesett és nagyon kedves anyuka lett volna, aki imádattal olvasott volna esti mesét és verseket gyerekeinek. Tetszik tudni, nekem is lett volna egy kislányom, csak hát az exmenyasszonyom meggondolta magát, mert szerinte képtelen voltam kielégíteni maradéktalanul az ő luxus iránti igényeit. Szegény drága édesanyám erre mindig azt szokta volt mondani, hogy: „Akkor édes fiam, nem is igazán szeretett téged az a számító nő!”
Néhány idősebb, nyugdíjaskorú ember sétált óvatosan a megbarnult, esőáztatta falevelek közt, és jól hallották, miként mondogat a férfi a sírhoz, mintha néma párbeszédet folytatna, egy olyan szituációban, ahol csupán csak az egyik fél értheti a megtörtént eseményeket.
– Ön volt az egyetlen olyan színművész, aki önszántából szóba állt velem a közösségi médiában, és nagyon fontosak voltak a közösen megejtett beszélgetéseink is, mert egy-egy nehezebb vagy rizikósabban induló nap mégiscsak sokkal szilárdabban és stabilabban indul, ha lelki lökést ad hozzá egy fantasztikus személyiség, mint Ön.
Tudja, most jelenleg egy biztosítótársaságnál robotolok naphosszat, és sokszor felteszem magamnak a megkerülhetetlen kérdést, hogy mi a fenét keresek egy olyan munkakörben, amihez nincs túlságosan sok közöm?! Egyébként tökéletesen igazuk van a legrégebbi ismerőseimnek és barátaimnak, akik szerint egy idióta lúzer balek vagyok, hogy nem váltok szakmát, vagy éppen vágok bele valami egészen másba, de hát ha az embernek nincsenek megfelelő, érdemi kapcsolatai, mást sajnos nem igazán csinálhat, vagy tehet.
Délelőtt kilenc is elmúlt már, és egyre több és több látogató kezdte elözönleni a sírkertet, így – nem meglepő –, hogy a férfi gondolt egyet, és úgy döntött, hazamegy, és legfeljebb majd akkor látogat ki, amikor alig vannak itt.
– Köszönöm, drága művésznő, hogy meghallgatott! – megemelte előtte sapkáját, mintha egy kivételes emberrel beszélgetett volna, aztán buszra szállt a megállóban, és meg sem állt hazáig.
Odahaza a férfi amolyan home office munkakört igyekezett berendezni magának. Főként online marketinggel, ebook-szerkesztéssel és sok más egyébbel igyekezett foglalatoskodni, mert úgy vélte, a modern század digitális kütyümániája ezt – valamilyen szinten – még meg is követeli az egyes átlagemberektől.
Bár egyszerre több szövegrészletbe és versbe is bele-belefogott, szinte – minden esetben – annyira időszűkében járt, hogy amikor végzett volna egy szöveggel, váratlanul másra kezdett gondolni, agya váratlanul átkapcsolt, és máris egy prózai verset komponált meg majdnem teljes egészében. Mivel rendkívül aggasztotta az egyébként is labilis és bizonytalan jövő, úgy gondolta, hogy az OSZK kézirattárában majd érdemi felvilágosítással szolgálhatnak arra nézve, hogy a hagyaték, az életmű és egyáltalán a kéziratok dolgában az ember nyugodt szívvel rábízhatja irományait az adott könyvtár szakavatott szakembereire.
– Jó napot kívánok! – köszönt az egyik életunt, rasztafrizurás fiatalembernek, aki olyan álomszuszéknak tűnt, mint aki nyomban elalszik, és egyúttal meg is savanyodik szájában a tej.
– Mi kell, öregem?! – kérdezte kissé ellenségesen.
– Üdvözlöm! Esetleg tudna segíteni? Kéziratok gondozása és hagyatéka ügyében lenne néhány bevezető kérdésem… – felelte szintúgy szkeptikusan, hiszen ránézésre semmi empatikusat vagy nemest nem várhatott ettől a fiatal suhanctól, akinek már most elege lett a munkavégzésből.
– Hát, pajtás, sajnálom! – jelentette ki máris széttárva mindkét karját. – Fingom sincs, hogy mit akarsz, de ha nem kell semmilyen könyv, akkor kívül tágasabb! Márha érted, hogy mit süketelek?! – meredt rá most már nyíltan ellenszenvesen.
– Tisztelt Uram! Elnézést, hogy feltartom! Talán beszélhetnék esetleg egy illetékes személlyel? Talán, ha volna kedves, és a főnökét ha ideküldené! Nagyon hálás lennék! – A férfinek bizony nem kis lélekjelenlétébe került, hogy megőrizze emberi hozzáállását a pimasz, jócskán hitvány beszéd hallatán. A rasztafrizurás fiatalember elkurjantotta magát:
– Géza’bá, keresnek!
Egy csoszogva közlekedő, félig sántító, nyugdíjaskorú, SZTK-keretes szemüveget viselő öregember sántikált ki a könyvellenőrző helyiségből, és tüstént vizsgálni kezdte az adott helyzetet, amiért szólították:
– Igen? Mi a helyzet, Tónikám?! – kérdezte az unalmas suhancot.
– Itt van ez az Úr, és kéziratok és egyebek iránt érdeklődik, meg valami hagyatékkal kapcsolatban bugyogott valamit, ha jól értettem! – fordult idősebb kollegája felé.
– Vagy úgy! Akkor talán fáradjon át az irodába, és beszéljük meg a dolgokat! – Az öregember rekedtes, cigimarta hangjában máris kedélyesebb derű bújkált. Sokkal jobban is érződött benne az emberség, mint fiatal és renyhe kollegájában. Máris kisántikált a pult mögül, majd kezet fogott a negyvenes férfival, és elvezette őt egy szépen berendezett, kissé dohszagú irodahelyiségbe.
– Kérem, foglaljon nyugodtan csak helyet, és mondja el nekem, hogy miben segíthetnék? – kérdezte érdeklődve, figyelmesen, mint akit ténylegesen izgat a másik mondanivalója.
– Nagyon köszönöm! – foglalt helyet a férfi úgy, hogy össze ne gyűrje ruháját. – Úgy értesültem, hogy bizonyos kéziratokat előszeretettel fogadnak, és bevesznek, és az irodalmi hagyatékok rendezése és gondozása lenne az egyik kérdés, amit fel szeretnék tenni. Tudna ebben segíteni?!
Az öreg könyvtáros furcsán, kétkedően nézett a férfire, majd megvakarta fejét, és elgondolkozott. Kis idő múltán szólalt csak meg:
– Hát nézze, kedves uram… írók, költők kéziratait ténylegesen bevesszük, megőrizzük és gondozzuk is! Talán esetleg akad az Ön birtokában is olyan jellegű kézirat, ami értékes és fontos lehet?! – kérdezte kíváncsian.
– Sosem szerettem kérkedni, de lenne számos olyan irodalmi szöveg és kézirat, melyet szeretnék itt megőrzésre elhelyezni! Feltételezem, hogy az ilyesmi nem kevés pénzbe kerülhet.
– Hát… kedves uram! Sajnos a könyvtár fenntartási költségei, hogy úgy mondjam, elsősorban a főváros költségvetésétől függnek, és ezekhez jönnek hozzá ugyebár az egyéb még szóban forgó költségek… – az öreg könyvtáros hímezett-hámozott, és nem mondta meg egyértelműen, hogy mire is gondol valójában, és ez kissé irritálta és idegesítette is a férfit, bár megpróbálta leplezni.
– Értem! Tehát akkor ez azt jelenti virágnyelven szólva, hogy nem tudnak segíteni! – jelentette ki szomorúan, lemondóan, és már éppen készült arra, hogy feláll, és hátat fordít ennek a fiaskónak.
– Kedves Uram… Várjon, kérem… – állította meg az öreg könyvtáros. – Nézze, biztosat nem ígérhetek, de amennyiben behozza ide nekem a kéziratokat és egyéb szövegeket, talán kitalálhatunk valami közösen… – ravaszkásan kacsintott hozzá párat, amitől az embernek tüstént olyan érzése támadt, mintha az öregember át akarná verni.
– Nos, majd még meglátom! – jelentette ki. – Nagyon köszönöm, hogy időt szánt rám! – Ismét kezet ráztak, majd a férfi kissé megszégyenülten, fejét lehajtva lépett ki a régi, elavult irodahelyiség ajtaján.
Később hazafelé menet ismételten nem bírta ki, és megállt kedvenc antikváriuma előtt, és be is lépett a boltba. Egyik kedvenc, kissé gyerekes tréfája volt, hogy két-három eladót is megkérdezett a boltban, hogy hallottak-e egy nagy íróról, költőről, mert sajnos eddig sehol sem lehetett hozzájutni könyveihez.
– És szabad megtudnunk, kedves uram, hogy hívják az adott szerzőt?! – kérdezték tőle sorban és egyre kíváncsibban, mire a férfi nagyon kimérten és persze pókerarccal – nagy általánosságban – saját nevét mondta, és önmagában is jókat is kuncogott, hogy a jócskán tanácstalan eladók sürögnek-forognak, még a számítógép katalógusában is próbálnak utánanézni az adott írónak, költőnek, de persze semmire se jutottak. Végül a férfi kiválogatott néhány megfizethető kategóriájú könyvet, majd készpénzzel fizetett, és kilépett a boltból. Száján különös, furcsa, grimaszszerű mosoly jelent meg, mint aki pontosan tisztában van vele, hogy átmenetileg – legalábbis – sikerült önmagának fölényhelyzetet kiharcolnia.
Amint elhaladt egy virágágyásokkal beültetett fás park mellett, ahol jobbára kutyákat sétáltattak, és kisgyerekes anyukák ücsörögtek kedvenc könyveikkel és okostelefonjaikkal a padokon, miközben babáik homokot és egyebet fogyasztottak a homokozóban, a férfi úgy döntött, hogy megpihen egy kis időre, és átgondolja a nap eseményeit. Alig fél óra múltán – alig vette észre – egy közismert színésznő telepedett mellé, aki edződresszt és sportcipőt viselt, és ki volt melegedve, mert erősen zihált és fújtatott.
– Ó, szép jó napot! Ragyogó időnk van! – köszönt. – Ne haragudjon, de alig vettem észre, hogy itt ül! Ugye nem zavarom nagyon?! – volt a hangjában valami nagyon kislányos, bájos játékosság, ami miatt az ember sosem haragudhatott rá igazán, és ezt ki is használta.
– Nem történt semmi! – A férfi úgy döntött, inkább elmegy innét, nehogy már éppen miatta szakítsa félbe délelőtti edzését ez a gyönyörű nő. – További kellemes napot, és kellemes edzést! – köszönt el nagyméretű szatyorral a kezében.
– Ne haragudjon, még egy pillanatra szeretném feltartani! – állította meg a színésznő.
– Tessék, parancsoljon! – fordult feléje a férfi, és amint zöldesbarnás szemeit a nőre emelte, valami titkos kémiai hatás azonnal és váratlanul történt a két ember között.
– Egyszer már találkoztam Önnel… – jelentette ki. – Csupán azt nem tudom, hogy hol!
– Kedves hölgyem! Tudja, kérem, megesik az ilyesmi!
A csinos, sportos szép nő gondolataiba mélyedt, majd néhány pillanattal később rögtön rávágta a helyes választ, mintha legalábbis vetélkedőn lenne:
– Megvan! Még a pesti színházban, a Váci utcában! Éppen Venczel Vera művésznővel beszélgetett.
„Nocsak! – gondolhatta a férfi. Ez a gyönyörű nő ténylegesen emlékszik, de vajon mit akarhat tőle?!” – Nos, hát… igen. Tudja, kérem, régebben volt egy-két alkalom, hogy színházba tettem a lábamat.
– Megkérdezhetem, hogy most miért nem?!
– Hú, kissé nehéz kérdés! Tudja, történtek olyan magánéleti dolgok, amitől elment a kedvem. És különben is az a rengeteg sok nyüzsgő ember, aki ott megfordul. Én sokkalta jobban kedvelem a magányt, amit senkivel sem szükséges megosztani. – Meglehet, hogy kissé elvetette a sulykot, mert a gyönyörű színésznő most kissé durcás, mérges tekintettel vizsgálgatni kezdte, mintha tanulmányozná nem csupán szavait, de őt magát is.
– Ezt sajnálattal hallom, kedves uram! Ha számít a véleményem, szerintem az ember előbb-utóbb megbánja, hogy sok mindenről önként lemondott, vagy adott esetben szándékosan kimaradt az életéből. – vallotta őszintén.
– Értem! Akkor hát kellemes szép napot! – A férfinak már nagyon mehetnékje támadt, így szószaporítás helyett azonnal elindult az egyik irányba. Észre se vette, hogy a csinos színésznő három-négy lépés távolsággal lemaradva követi őt. Végül, amikor a férfi kiért a hangulatos, díszburkolatos kis utcácskából, megállt az egyik közeli buszmegállónál, és várakozott.
A színésznő egyből mellette termett:
– Ne vegye zokon, kedves uram, de ha nem bánja, egy darabon szívesen elkísérném… – ellenőrizte okosóráján saját pulzusszámát és a megtett kilométereket.
– Ahogy gondolja.
Együtt utaztak a busz hátsó kettes ülésén, miközben jókat beszélgettek. A férfi csupa olyan dolgot elmondott a fiatal, gyönyörű nőnek, amit talán másnak csupán feltételekkel mondott volna el, és amikor végül leszállt a végállomás melletti utcánál, ahol lakott, a színésznő is leszállt. A sors egyik véletlen, különös fintora csak akkor derült ki, amikor a férfit megint csak követni kezdte a színésznő, majd amikor a férfi kedvesen közölte vele, hogy itt lakik, nem messze, a színésznő azonnal rávágta:
– Akárcsak jómagam!
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!
További hasonló novellák az Élet témából: