Madárijesztő 1.

– Nem vagyok jelentéktelen, hiszen kinyílik előttem a mozgásérzékelős ajtó – mondta el minden reggeli mantráját Tóth Klára.
Fölkelt, pillanatok alatt felöltözött. Körbenézett a szobájában, megállapította, hogy tegnap óta még nagyobb lett a rendetlenség. Megrántotta vállát, és kiment a konyhába. Anyja ült ott, müzlit reggelizett utálkozó ábrázattal. A lány egész addigi életét az ő árnyékában élte. Az asszonyt, mint a városi színház ünnepelt díváját rajongók hada vette körül. Kisgyerekként, ha együtt mentek valahova, őt észre sem vették mellette. Később folyton a gyönyörű színésznőhöz hasonlítgatták. Egyetlen gyerek volt, anyja mellett úgy növögetett, akár rózsa mellett a csalán. A mellőzöttségtől olyan is lett. Kissé csípős, szúrós. Sokat elárul, hogy a sündisznó a kedvenc állata.
– Tegnap próba közben felhívott az osztályfőnököd. Matekból és fizikából bukásra állsz. Azt is mondta, hogy a jegyeid nem tükrözik a képességeidet. Szedd össze magad! Nem kaphatok ilyen híreket! Kizökkenek tőlük. Van fogalmad róla, milyen koncentrációt igényel, hogy valaki más bőrébe bújjak?
– Magyarból ötös leszek – válaszolt a lány, miközben sült szalonnát és tojást készített magának reggelire.
– A magyar még nem minden! – nyelt hallhatóan az anya. – Ezért irigyellek, drágám. Ilyeneket eszel és egy dekát sem hízol.
– Én meg a népszerűségedet irigylem. A csillogást.
Az asszony legyintett és kurtán felnevetett, de a lány tudta, lubickol a fényben.
– Hét hónapja jársz ebbe az iskolába, és egy szál barátod sincs – korholta tovább anyja. – Hogy tudott ilyen messze esni az az alma!
– Minek szerezzek barátokat? Nemsokára úgyis továbbállunk, mint egy vándorcirkusz. Öt év alatt ez már a nyolcadik iskolám.
– Sajnálom, drágám, ilyen a művészélet.
– Az apámnak elege lett ebből a művészéletből.
– Az apád egy életképtelen mamlasz. Egyébként, itt hosszú ideig maradunk. Öt évre szól a szerződésem a színházzal.
Klára a fal mellé húzódva a járda szélén, kissé görnyedten ballagott az iskola felé. Olyan hatást keltett, mintha derékszögű vonalzóval szerkesztették volna. Járás közben vékony karjait alig mozgatta. Egyenes szabású szürke ruhájába játékosan belekapott az áprilisi szél. A ruha úgy lógott rajta, akár egy vállfán. Vékony szálú haját kissé elálló füle mögé rakta, sápadt arca ettől egészen manószerű lett. Nem vette észre, hogy mögötte három lány róla beszél.
– A terv a következő – vitte a szót Barbi. – Megbeszélem Danival, hogy fűzze, puhítsa ezt a Madárijesztőt. Május nyolcadikán lesz a szülinapi bulim, meghívom. Ott mindenki előtt elmondom, hogy csak áprilisi tréfa volt az egész. Ez lesz a fő szám.
Megrázta hullámos szőke haját, mely lágyan omlott vállára. A másik két lány, a szeplős Bea és a duci Hajni rajongással hallgatta.
– Dani neked bármit megtesz – szól közbe Hajni.
– Ez így van rendjén! Tán irigyled!?
– Hogy képzeled?! Dehogy!
A harmadik szünetben Barbi hízelegve törleszkedett Danihoz.
– Ne légy már ilyen núb! Jót fogunk röhögni. Te is kellesz a tervhez. Csak annyi a dolgod, hogy legyél hozzá kedves. Hívd el múzeumba, vagy mit, amit szoktak az ilyenek csinálni. A többit én intézem.
– Ez szemétség! – húzódott el a fiú.
Barbi bevetette legfőbb fegyverét a szempilla-rebegtetést. Ez még némelyik tanárnál is működött.
– Naa! A kedvemért. Ha megteszed, elmegyek veled szombaton arra a meccsre, amiért hetek óta nyúzol.
Megtört az ellenállás.
Délután a gyerekek kis csoportokba verődve vonultak, Klára szokás szerint egyedül. A sarok előtt Dani csapódott mellé. A hórihorgas fiú egyet lépett, míg a lány hármat. Szótlanul mentek egymás mellett, végül Klára megunta. Megállt, szembe fordult.
– Mit akarsz?
A fiú zavartan hebegett.
– Lóghatnánk együtt. Elmehetnénk... múzeumba.
– Múzeumba – pislogott gyanakodva a lány. – Bökd ki, hogy valójában mit akarsz!
– Semmit, csak együtt lógni veled.
– Rendben – mondta Klára, de még mindig valami hátsó szándékot sejtett. – Hatkor a Kossuth-szobornál.
A lány késve érkezett. Csapdát szimatolt, hosszan leskelődött a sarok mögül. Miután nem tapasztalt semmi gyanúsat, bátortalanul a fiúhoz lépett. A városban csak helytörténeti múzeum volt és egy fiatal absztrakt festő kiállítása a színház előcsarnokában. Azt választották.
A festmények között csak néhány látogató lézengett, átszellemült arccal. Klára és Dani hosszan álltak az egyik alkotás előtt, melynek az volt a címe: Pusztai életkép. A festményen pepita pulikutya terelgette a kocka alakú bárányokat ovális gémeskút mellett. Háttérben a juhász püspöklila szűrben furulyált egy nagybőgőn. Daniból kibukott a nevetés. A lány először döbbenten nézett rá, aztán belőle is. Az áhítatos csendben nevetésük égzengésnek hatott. A műértő közönség rosszalló pillantásokat lövellt feléjük.
– Meneküljünk, mielőtt megvernek – súgta a lány.
Mielőtt kiléptek az utcára, középkorú, lilára festett hajú nő szólt utánuk a pénztárból.
– Klárikám, kis szívem! Szombaton van a Nyomorultak premierje. Pótszékes ház lesz, de tudod, hogy neked mindig van helyed. Gyertek el a barátoddal.
– Van kedved? – nézett Danira a lány égő fülekkel.
– Persze.
– Ja, majdnem elfelejtettem, a művésznő megkért, hogy szóljak, vigyél haza két csomag túrót és tíz tojást – folytatta a pénztárosnő.
– Elkísérjelek? – kérdezte Dani az utcán.
– Jöhetsz.
– Jó lehet, hogy minden előadást meg tudsz nézni – folytatta a fiú.
– Ez az egyetlen előnye annak, hogy színésznő az anyám.
– Általánosban egyszer az osztállyal én is voltam színházban. A Kékszakállú herceg várát láttuk. Tudod, abban énekli a Kékszakállú a csajszinak valami ajtó előtt, hogy „Asszonykám, adj egy kis kimenőt”.
– Hát…, majdnem.
– Most nagy hülyeséget mondtam, ugye?
– Talán Bartókkal kezdeni sok, de a Nyomorultak tetszeni fog.
Jó ízűen beszélgetve mentek, nem vették észre, hogy lépteiket egymáshoz igazították.
– Köszönöm! Jól éreztem magam – köszönt el Klára a kapujuknál.
A fiú hazafelé menet önkéntelenül összehasonlította a két lányt. Barbi parancsolt, hízelgett vagy zsarolt, és mindenkit lenézett, viszont szép volt. A Madárijesztő vicces, okos, és amikor éppen nem szúrt, kedves. Felemás érzésekkel ért haza. Anyja aludt a horpadt heverőn. Mikor észrevette az ágy mellett a felborult, üres borosüveget, elfintorodott. Szó nélkül átment a szomszédba öt éves húgáért. Vacsorát készített neki, mesét olvasott és lefektette. Aztán leült, hogy elkészítse a kémia házi feladatot. Arra ébredt, hogy az ablakot veri az eső. Arcán piros vonalakat hagyott a tankönyv.
Barbi már reggel letámadta. A hírek hallatán szélesen mosolygott.
– Ügyes vagy! Csak így tovább, és holnap elmegyek veled a meccsre – mondta olyan hangsúllyal, mintha jutalomfalatot adna a kutyának. Folyt. köv.