Amerikai csokoládé

Özvegy Száraz Károlynét sokan ismerték a Tárna utca környékén, de csak kevesen szerették. Összesen ketten. A pénzespostás, akit nyugdíjfizetéskor mindig megkínált egy stampedli pálinkával, és Babos Hajnalka. Ő takarított nála munkaidő után, és hálás volt a néhány fillérért, amit kapott. A környékbeliek csodálkoztak, hová fér ennyi harag, irigység, rosszindulat ebbe a pöttöm öregasszonyba. Azt gyanították, hogy jókora, cipzáras posztócsizmájában tartja, amit télen-nyáron viselt. Telt volna szebb csizmára, nyári cipőre, de fukarsága visszatartotta. Egyedül élt második emeleti lakásában, akár egy pók a hálójában. Száraz Károly nem tudta elviselni házsártos felesége folyamatos pörölését, inkább megbetegedett, és kilenc éve megtért őseihez. Fiuk, Jancsi, amint tehette, elmenekült a szülői házból, és egészen Amerikáig szaladt.

– Ennek a képnek a teteje még poros! – húzott végig egy papír zsebkendőt Szárazné. – És a csillárról se feledkezzen el!
– Igenis! – bólintott Babos Hajnalka.

Gumikesztyűs kezével megigazította a szorosan lekötött hajából elszabadult, ezüstös tincset. Sárgás bőre, beesett arca, karikás szemei negyven événél jóval többet mutattak. Az öregasszony észre sem vette, hogy szinte sohasem mosolyog. Közönyösen figyelte, fájós derekát milyen nehezen egyenesíti ki. Nem merte nagyon szekírozni, kölcsönösen egymásra voltak utalva. Tudta, az asszonynak szüksége van a pénzre, de ha nem jön többet, senkit sem talál helyette.

– Holnap és holnapután még pucolja meg a két szobai nagy ablakot, aztán a konyhait, és az ünnep előtt már nem kell jönnie – recsegte reszelős hangon, s átnyújtott háromezer forintot.

Babos Hajnalka megköszönte, s már nyitotta az ajtót, mikor utána szólt.

– Jöjjön vissza egy kicsit, mutatok valamit. A fiam küldte Amerikából. Minden évben küld – tette hozzá büszkén.

Nagy csomag csokoládét vett elő a szekrényből. Hajnalka még soha nem látott ilyen szépet, csak a televízióban. Aranyszínű dobozán hullt a hó, festett angyalkák muzsikáltak, a Mikulás szárnyalt rénszarvasszánon, a háttérben kéklő hegyek magasodtak.

– Szagolja meg – nyitotta ki a dobozt Szárazné. – Micsoda fenséges illata van!

Ahogy az asszony közelebb hajolt, úgy húzta hátrébb, nehogy kiszippantsa belőle a „fenséges illatot”. Hajnalkának összefutott a nyál a szájában. Lehunyta szemét, úgy lélegezte be a csokoládé zamatát. Elképzelte, ahogy kettéharapja, s nyelvén olvad selymes, ízletes töltelék.

– Tényleg nagyon finom! – suttogta.
– Ez olyan ritkaság, hogy még én magam is csak egy szemet eszek meg belőle naponta, hogy tovább tartson.

Babos Hajnalka elgondolkodva lépkedett a ködös decemberi estében. Hó nem esett, csak az utcai lámpák bágyadt fényét tükrözte vissza a sáros járda. Az asszony szerette a havat, s arra gondolt, ha bemehetnének a dobozon lévő gyönyörű hóesésbe, biztosan más lenne az élete.

Szárazné másnap este alig várta, hogy Hajnalka befejezze az ablakpucolást, és kettesben maradhasson a csokoládéval. Elővette a dobozt, leült a legkényelmesebb fotelbe, és kinyitotta. Zavarodottan pislogott. Két szem hiányzott.

– Tegnap megettem egyet, az biztos – morfondírozott. – Már megettem volna a mait, és elfelejtettem?

Sóhajtva visszatette a dobozt a szekrénybe.

A következő napon nagyon ügyelt rá, hogy pontosan megjegyezze, mikor mit csinált, nehogy úgy járjon, mint tegnap. Miután Babos Hajnalka ragyogó tisztára pucolta az ablakot és elment, sietett a csokoládéhoz. Legnagyobb döbbenetére megint hiányzott egy szem. Valami derengeni kezdett. Mikor kiment a mosdóba, az asszony néhány percre egyedül maradt. Belebújt posztócsizmájába, fölvett egy meleg bekecset, és Hajnalka nyomába eredt. Dermesztő hidegben dühödten csapkodta talpait az aszfalthoz, de nem fázott, egyre fokozódó haragja fűtötte.

– Megállj csak! Lenyomom a torkodon! Hozzám többet be nem teszed a lábadat!

Látta, ahogy az asszony befordul egy utcára nyíló ajtón. A helyiség valaha cipészüzlet volt, Szárazné úgy tudta, nem lakik benne senki. Odaérve emelte a kezét, hogy erélyesen dörömböljön, mikor pillantása betévedt az egykori kirakatüvegen. Bent nem lehetett meleg, mert az ágyban állig betakarózva nyolc év körüli kislány feküdt, szinte elveszett a dunyha alatt. Fakó arcát sárgára színezte a lámpa sápadt fénye. Hatalmas barna szeme bágyadtan csillogott, csak akkor élénkült fel kicsit, mikor anyját meglátta. Kezei, mint két pillangó, kiröppentek a takaró alól, s átölelték Babos Hajnalkát. Az asszony leült az odakészített székre, és kis fehér csomagot vett ki a zsebéből. A kislány kibontotta, Szárazné megismerte az amerikai csokoládét. A gyermek gyorsan bekapta, s arca megszépült, mennyei mosolya beragyogta a kis szobát. Az öregasszony zavartan toporgott, váratlanul elszégyellte magát. A hó először lassan, óvatosan, majd mind bátrabban hullani kezdett.

– Nem tudok róla semmit – motyogta. – Még azt sem, hogy van egy kislánya, pedig már három vagy négy éve jár hozzám.

Ácsorgott egy ideig, aztán rájött, hogy fázik. Hazaindult, s a következő kapu alatt meglátta Marcalinét, a házmestert, aki épp a kukákat húzta ki az utcára. Lenézte őt, de szokásával ellentétben megállt mellette.

– Ismeri maga Babos Hajnalkát? – tért a lényegre kertelés nélkül.
– Persze, hogy ismerem – fordult felé csodálkozva Marcaliné, s mintha zsilipet húzott volna fel, szóáradatot zúdított az öregasszonyra. – Itt lakik az öreg, sánta Sipos régi cipészműhelyében, beteg kislányát ápolja. Csak négy órában vállalhat munkát, maga meg vén, zsugori sárkány fillérekért dolgoztatja! De meglátja, megveri még magát a Jóisten!

– Hagyjon engem békén! – legyintett Szárazné, dühösen továbbindult, a másik asszony még sokáig kárált.

Hazaérve elővette az amerikai csokoládét, az asztalra tette, hosszan nézegette, kinyitotta a dobozt, szagolgatta. Majd barna papírba csomagolta, és az asztalon hagyta.

A következő nap már december huszonkettedikére virradt. Babos Hajnalka befejezte a munkát, boldog ünnepet kívánt, és hazafelé készülődött.

– Szeretném még megkérni valamire – szólalt meg Szárazné, szinte könyörögve. – Itt van ez a csomag. Kérem, vigye el arra a címre, amit felírtam, egy kedves barátom lakik ott. Tegye jól el a zsebébe, el ne veszítse.

– Rendben – gyűrte zsebre a papírt Hajnalka, s arra gondolt, vajon ki lehet, aki az öregasszonnyal barátkozik. Sajnálta, amiért egyedül tölti az ünnepet, de szégyellte meghívni a cipészműhelybe.

– És itt van ez a lista és a pénz, legyen szíves útközben vegye meg, amit ráírtam, és azt is vigye oda. Köszönöm, megfizetem a fáradságát.

Az asszony meglepve hallotta a szelíd, kérő hangot. Az öregasszonytól csak parancsoláshoz volt szokva. Megnézte a listát, látta, hogy karácsonyi bevásárlás áll rajta, ajándékokkal együtt.

Másfél órával később, nagy szatyrokkal megpakolva, előkotorta zsebéből a címet.

– Remélem, nem kell messzire vinni, a gyerek már biztos nagyon vár.

Utcalámpa fényénél próbálta elolvasni az öregasszony szálkás betűit. Nem volt a cetlin se utcanév, se házszám, az állt rajta: az öreg, sánta Sipos régi cipészműhelye…