Úgy hívták, Guszti

A mi hattyúnk volt, magányos,
néma, megtört szívű.
Úgy hívták, Guszti.

Ahogy a gőzölgő tóban,
lábával sepert a csetri rajban,
valami méltóság volt benne,
még most is előkelő az emlékekben,
vakítóan suhant a fehér dolmányban.

Akkor még nem bujkáltak
cifra Koi-k és amurok a hínárban,
barnuló sörös dobozok se voltak,
a letisztult iszapban.

Bámultuk mi, naphosszat,
gyermeki, dologtalan lelkek,
talán mosolygott rajtunk,
vagy bosszankodott, meglehet.

Szánalomból szórtunk néha,
elébe, vagy tudatlan, kenyérbelet,
tán csak magunk örömét,
hiún osztogattuk szét.

Társa, párja volt-e talán,
már tudni nem lehet,
legendába veszett,
ő is csak emlékezet.

Érinthette szerelem,
hűség vagy ösztöne,
szelíden dacos tekintete,
elkísér engem.

Aztán eltűnt egy napon,
hiába vártuk,
eltünedeztünk magunk is,
többet látni a világból.

Lehet, fényes narancs csőre,
karcsú nyaka felbukkan valahol,
élhetőbb vízforrás alól,
néha-néha kis időre.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.