A szél és a tél

Künn az utcán elült a zaj,
minden csendes.
Megszűnt minden mozgás.
Leszállt az éj.
A fák ágain sem mozdul a sok levél.
A fáradt nap már rég nyugovóra tért,
koronáját fejéről levette,
elnehezült fejét álmosan
párnaként egy felhőre hajtotta.
Takaró gyanánt, a mindent elborító
sötétséget választotta.

De most hirtelen, kint a távolban
hangok csattannak,
két alak tűnik fel,
a hideg északi szél, és a mogorva tél.
Kéz a kézben közelednek,
követi őket zuhogó hideg.
Két jóbarát,
csak mennek,
mint két gazdátlan,
kivert, kóbor kutya.
Vonulnak.
Makacsul haladnak,
egyre csak előre,
mindig előre.
Pihenni nincs idő.
Jöttüket szálló-kerengő,
a magasban vidám táncot lejtő,
tömött hópelyhek köszöntik.
Nyomukban
mindent elfedő,
vastag, puha takaró,
fagy és hó,
ereszkedik a tájra.
Fehérbe borul
a világ.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.