Kiszolgáltatva

Amikor megöregszel és megbetegszel,
amikor először megtapasztalod,
mennyire ki vagy szolgáltatva mások
kénye-kedvének, hatalmának…
akkor érzed először a saját bőrödön,
hogy mennyire senki vagy…

Egy porszem a világmindenségben.

Amikor fekszel – mint egy tehetetlen báb –
a kórházi ágyon, az altatószerektől
és a fájdalomtól öntudatlan állapotban,
és egyszer csak begurul hozzád egy
Kőszikla – ápolónőnek álcázva…

Kőszikla kíméletlen hangnemben
rádförmed, és beleüvölti az arcodba,
hogy te egy senki vagy!
Mi az, hogy még fel sem vagy öltözve?!
Már rég táncolnod kellene!
Na! – futás ki a mosdóba.

Ja?! – hogy mi lesz, ha elájulsz?
Ugyan?! – a műtétet is túlélted!
Legfeljebb még egyszer megműtenek.
Nem érek én itt rád! – annyi beteg van.

Felállsz, megkísérled összeszedni
magad – végtére is ember vagy!
Kitámolyogsz félájultan az alig négyméterre lévő mosdóba,
(ami a te állapotodban egy maratoni
távnak is beillik).

Félholtan összeesel – helyesebben esnél!
Mikor valaki kinyújtja feléd a kezét,
és felemel.
Egy pillanatra azt sem tudod, hogy
még a Földön vagy a Mennyben vagy?!

Egy angyal arcát látod, aki
édesanyád hangján kedvesen megszólal:
– Várj, majd én megtartalak!
Hiszen megígértem, hogy mindig
melletted leszek!

– Ne törődj az öntelt nővérrel, kislányom!
Bocsáss meg ennek a felfuvalkodott hólyagnak,
aki ma még Kőszikla, és nem tudja – mert saját bőrén nem tapasztalta –,
hogy ő is csak egy

egy porszem a világmindenségben!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.