A világ ellen

Idegenbe szakadt bús székely leány,
de nehéz sors várt odakint te reád,
hazádtól távol, idegenek között,
keresed kenyered, és közben vergődsz.

Szolgálólányként, mélyen megalázkodsz,
régen elnémult csengő kacagásod.
Csak ha este, fáradtan ágyba hullva,
könnytől ázott, két szemedet lehunyva,

látod magad előtt Erdélyországot,
halkan felsóhajtasz, sorsod búsulod:
„Sanyarú sors, te szabtad rám gúnyámat”,
sosem látom többé drága hazámat.

Ott, ahol égig érnek a nagy hegyek,
illatos lankáin juhok legelnek,
a fürge kis patak völgy felé szalad,
víg kedvre derít a templomi harang.

Ott, ahol ember maradt még az ember,
ízes, szép beszéde már nemcsak emlék,
ahol súlya van a kimondott szónak,
hol kopjafák őrzik a dicső múltat.

Hozzászólások (1 darab)