Láncok között

Dalmisita

Szívem néha elkalandozik.
Olyan jó lenne végre csak lenni már –
élvezni és érezni,
mit az élet adna,
ha időm engedné, elfogadhatnám.

Eső kopog, az utca zaja dübörög a létben.
A szívem mégse hajtja lelkem ívét már.
A csendes órákban nyugtom nem lelem,
keresem, de nem talál rám.

Szürke létben napsütés ragyog,
messze érzem, de közel nem hat rám.
Vacogok belül, pedig melegség jár át –
nem értem, létem így hogy maradt meg már.

Elfutok, félek, de menni kell.
Utam összezár, a kulcs a szélben fityeg.
Elvonulok, nem keresem fényem.
Vadállat dühöng, tépi a láncokat,
nem érti, hogy börtöne önmagában él.
Szabadságvágya zárja be ma talán.

A holnap fénye: a múlt árnyéka,
vagy a jelen békéje?
Tudtam, de útközben elfeledtem rég –
a gyermeket bennem,
a naiv szeretet él.