Nézem, amint a fák lombjai Lassan a szürke ködbe vesznek. Előttem csintalan napfény fut, S egy új irányt vesz az élet.Tovább olvasom…
Neonég alatt, hol a fény szúrósan ragyog, Sziluetted bennem új dallamot hagyott. Feléd nyúlok, de lényed csak halványuló fény, Mégis húzol magadhoz a végtelen éj peremén.Tovább olvasom…
Az Andrássy-kastély parkjába, évszázadok óta áll egy platánfa. Korát pontosan senki nem tudja. Ő a város dísze és csodája.Tovább olvasom…
Kisiskolás koromban, Kíváncsi kislány voltam. Sokszor elcsodálkoztam, Városunkban mily sok busz van.Tovább olvasom…
Magam fekszem, újra magam, gyűrött ágyamon, és most is ugyanolyan minden, ahogy eddig is a hajnalok, város kialvó fényeivel, autók tompa zajával, de ma akarom legyen más, éljenek az emlékek a boldogsággal.Tovább olvasom…
A város fölött a holdat láncra verték – hogy ne világítson túl sok reményt. Összehúzták az ég sűrű köntösét. Lent az utcákra rágörnyedt a Sötétség.Tovább olvasom…
Vonatom sötétben zakatol, szemem ismerős tájon barangol, a sötétben fények villannak fel, igen, most az én időm jött el.Tovább olvasom…
Egy adott városon belül micsoda ninivei halotti csönd. Egyszerre hordozza magában gyászt, fölszaggatott, több stigma-sebekben fetrengő, gennyesedő indulatot, mint megannyi megbékéltTovább olvasom…