Ezen az oldalon elemezheted
Kriszt Annamária „Amikor minden feketébe borul”
c. versének szerkezetét — az elemző megmutatja a sorok szótagszámát és a rímsémákat.
Vissza a vershez
1
Amikor minden feketébe borul, és a csend hangosabb, mint bármely szó, akkor érzem igazán a hiányod, ahogy bennem visszhangzik: „Apám..”
2
Ha csak még egyszer foghatnám kezed, azt a dolgos, erős kérges tenyeredet, ami négy fiút nevelt férfivá, egy lányt tanított szeretni, és egy asszony kezét szorította egy életen át.
1
Most öt gyermek áll némán, négy fiú, akik próbálnak erősek lenni, de belül kisfiúk maradtak nélküled, és egy lány.. aki még mindig várná, hogy azt mond... „kislányom”
3
A ház csendje fájdalmasabb, mint bármely kiáltás.
1
Feleséged tekintetében ott maradt egy félbe maradt élet, egy megszokott mozdulat, amit már nincs kinek adni..
2
Az a kéz, amit évtizedekig fogtál, most levegőt markol...
2
Ők még keresnek az ajtóban, várják a lépteidet, a hangodat, az ölelést, ami biztonság volt.
3
Nem értik, miért nem jössz, csak érzik, hogy hiányzik valami, ami pótolhatatlan..
1
Napok telnek, de az a dolgos kéz már nem dolgozik, nem javít, nem épít, nem ölel.
1
Mi pedig itt maradtunk a kimondatlan szavakkal, a be nem fejezett mondatokkal, az utolsó érintés emlékével.
2
A szívem egy része veled ment.
3
És amíg újra nem foghatom kezed, minden nap egy kicsit feketébb nélküled.
1
De hiszem, hogy egyszer egy másik fényben, egy másik csendben újra együtt leszünk.
1
Addig pedig a szeretetünk őriz.
2
Mert az nem halt meg veled ♡