Amikor minden feketébe borul

Amikor minden feketébe borul, és a csend hangosabb, mint bármely szó, akkor érzem igazán a hiányod, ahogy bennem visszhangzik: „Apám..”

Apám...
Ha csak még egyszer foghatnám kezed, azt a dolgos, erős kérges tenyeredet, ami négy fiút nevelt férfivá, egy lányt tanított szeretni, és egy asszony kezét szorította egy életen át.

Most öt gyermek áll némán, négy fiú, akik próbálnak erősek lenni, de belül kisfiúk maradtak nélküled, és egy lány.. aki még mindig várná, hogy azt mond... „kislányom”

– Szívünk üres
– Az asztalfő üres
A ház csendje fájdalmasabb, mint bármely kiáltás.

Feleséged tekintetében ott maradt egy félbe maradt élet, egy megszokott mozdulat, amit már nincs kinek adni..
Az a kéz, amit évtizedekig fogtál, most levegőt markol...

És az unokák..
Ők még keresnek az ajtóban, várják a lépteidet, a hangodat, az ölelést, ami biztonság volt.
Nem értik, miért nem jössz, csak érzik, hogy hiányzik valami, ami pótolhatatlan..

Napok telnek, de az a dolgos kéz már nem dolgozik, nem javít, nem épít, nem ölel.

Mi pedig itt maradtunk a kimondatlan szavakkal, a be nem fejezett mondatokkal, az utolsó érintés emlékével.

Apám..
A szívem egy része veled ment.
És amíg újra nem foghatom kezed, minden nap egy kicsit feketébb nélküled.

De hiszem, hogy egyszer egy másik fényben, egy másik csendben újra együtt leszünk.

Addig pedig a szeretetünk őriz.
Mert az nem halt meg veled ♡

Hozzászólások (3 darab)