– Nézze, megmondom magának őszintén, hogy először is… hogy is fogalmazzak? – a huszas éveiben járó, tejfölösszájú, suhanképű, sportos, méregdrága zakót és aranyláncot, karórát viselő igazgatón jócskán meglátszott, hogy nem szenvedheti az olyasfajta átlagembereket, akik jóformán egész életükben egyre csak dolgoznak, próbálnak boldogulni a maguk módján, ez viszont szinte semmi szín alatt sem sikerül.

– Cégcsoportunk folyamatosan fejlődik, terjeszkedik, és az innováció jóformán megállíthatatlanul utat tör magának! Elsősorban más típusú korosztályokat keresünk, ha érti egyáltalán, hogy mire gondolok? – hátradőlt irodai bőrszékében, miközben tollát folyamatosan kattintgatta, készen állva rá, hátha hivatalos szerződéseket kell majd aláírnia. Miközben nyomja ezt a gusztustalan, szánalmas, …

Bátkai anyósa már legalább öt éve él közös háztartásban a családdal. Reggeli tejeskávé Completta-tejporral és legalább három kockacukor szinte minden egyes reggel. Emellett legalább három-négy evőkanál cukrozott csipkebogyótea. Hadd hízzon az, aki szándékosan nem akarja számolni önmagán a fölösleges kalóriákat. Egy-két vékony szelet pirítós és némi vaj szükség szerint. Ez a reggeli adagja. De aztán jön az ebéd, és valóságos terülj-terülj asztalkát kér és követel meg Bátkaitól, és mikor a veje értelmes emberek módján, tehát észérvekkel szeretné elmagyarázni, hogy a dolgok méregdrágák, az anyós máris rikácsolásba kezd:

– Hát nem ti akartátok, hogy hozzátok költözzek, mi?! Hát nem ti nyúljátok le a nyugdíjamat? A lányom rossz vásárt csinált veled, édes egy fiam! – közli egy nap leforgása …

Amikor először megérkezett az Egyesült Királyságba, az első, amit észrevett, hogy bár nyüzsgő hangyabolyként a tömegközlekedés és az autós forgalom is szó szerint egymás hegyén-hátán állt, afféle káosz-üzemmód uralkodott a legforgalmasabb utakon, mégis volt valami benső emberi összetartozás a vegyes etnikumú népcsoportok között. Mintha minden ember egy olyan széles kulturális-társadalmi, láthatatlan hálót képezett volna, ami önkéntelenül is az emberi boldogulást és az élhetőség reményét kínálta fel a nagy átlag számára.

„Vajon miért nem tudják ezt nálunk is megcsinálni, már több mint harminchat éve?” – töprengett minél erősebben, de megoldásra egyelőre nem jutott.

Egy hatalmas turbánt, hosszú szakállat viselő valaki azonnal ráförmedt, amint megpróbált biztonságosan átevickélni az …

Zoltán a térkép fölé hajolva elmélyedten tanulmányozza Oroszország azon messzi távoli régióját, ahol Európa véget ér, és Ázsia kezdődik. Ezen belül is a Perm-i Kormányzóság területén található egyébként jelentéktelen kisváros, Lysa köti le figyelmét. Néhány hónappal ezt megelőzően még azt sem tudta, hogy Lysa létezik, jelenleg pedig azt nézegeti, hogyan lehetne oda eljutni, és ennek megvalósítására már előzetes terveken gondolkodik. Vajon mi volt az oka annak, hogy ennek a kisvárosnak a neve hirtelenjében érdeklődésének középpontjába került?

A magyarázat egyszerű: az ő esetében is, mint oly sok más esetben ez elmondható, az ok: „Cherchez la femme!”, azaz „Keresd a nőt!”

A 75 éves Zoltán esete a 34 éves orosz Oksana-val akár a 2020-as évek tipikus korrajza is lehetne, azzal együtt, …

A házban mindenki csak Háhának hívta, ami annyit jelentett: házsártos házmesternő...a lakók már több mint tizenöt éve tűrték az asszony rigolyáit. Civakodó, kötekedő természete miatt nem is állt szóba vele senki. Háhá, hivatalos nevén Kántor Józsefné Veres Júlia úgy érezte, ő a főnök a házban, s mindenki azt teszi, amit ő akar. Ez részben igaz is volt, senki sem mert (akart) az asszonnyal szembeszállni. Hogyisne, hiszen mindent megmorgott, kikiabált, csak úgy zengett az egész bejárat. Nem törődött ő senkivel és semmivel. Zavarta, ha valaki nevetett a folyosón, ha este tíz után érkeztek haza a lakók, ha esőben vizes lábnyomok voltak a lépcsőkön, ha kutyasétáltatás előtt (után) el-elvakkantotta magát egy-egy  eb, ha túl korán érkezett a levélkézbesítő, vagy  pedig  túl későn. A …

Miután Nyusszancs hazaért biztonságosan az erdőből a fénylő hópehely segítségével, másnap Nyúl mama, megtartva ígéretét, finom répalévest főzött. Nyusszancs és testvérei jóízűen elfogyasztották a vitaminban gazdag, bőséges ebédet.

Egy napja már szakadt a hó, ezért Nyusszancs és a többi nyúlkölyök kimentek a mezőre játszani. Nyúl papa csinált nekik egy szánkót. A kisnyulak a mező egy dombos részére mentek, ahol le tudtak csúszni. Felült egymás mögé az öt nyuszi, és hangosan nevetve lecsúsztak. Újra és újra végigszánkáztak a dombon.

Nyusszancs legkisebb testvére, Füli végiggurult a dombon, és a bundája tiszta hó lett, miután testvérei nem várták meg, és nélküle indultak le újra a dombról.

– Nézzétek, pislogó hókupac! – nevetett testvérük, Bolyhos.
– Még mit nem… pislogó hókupac – …

A Hold alacsonyan járt, mintha közelebb akarna hajolni a mezőhöz, ahol egy kislány állt. Nem volt egészen gyerek már, de még nem volt felnőtt sem. Luna arca nyitott volt, a szemei nagyok, és úgy nézett a világra, mintha minden pillanatban történhetne benne valami fontos.
A kezében lámpást tartott. Olyat, aminek a fénye nem bántotta a sötétet, csak megérintette.
Mikor kis kört rajzolt a fény a fűre, Luna suttogni kezdett: – tökéletes.

Nem szeretett hangosan járni. Figyelni szeretett: a fűszálak halk suhogását, a virágok apró mozdulatait, a bogarak neszeit, amelyek csak annak mutatják meg magukat, aki nem siet.
– Jó estét – mondta halkan a sötétnek.
De az nem válaszolt. Soha nem válaszolt, de mindig jelen volt, s a lány ezt szerette benne.

Az emberek a faluban gyakran furcsán …

Az elegáns, méteres urak
frakkot öltve érték el partot.
Kihúzva, peckesen totyognak,
hogy meglepjék családjaikat.

Jókora a tömeg, tolonganak.
– Hol lehetnek most az enyémek?
Mekkora lehet a gyermekem?
Esetleg itt még meglelhetem?

Sietve lépked már mindegyik,
szimatot, a formát keresik.
Itt-ott egy aprócska fióka,
mint a rögbilabda, gurítva.

Keresgélgetnek ők mindenütt,
közben a gonosz rablósirály
kitérőket tetet meg velük.
A fiókákat nem engedjük!

Akad, hogy egyet kiszemelnek
többen is, de minden hiába.
Mindre ráismer a papája.
Bár nőttek, mióta nem látta.

Együtt a család, itt van a nyár.
Ideje önállósodni már.
Olvad a jég, a szülők mennek.
Vége lett az etetéseknek.

– Szia, papa! Szevasz, mamika!
Marad a parton a fióka.
– Gyere, testvér, álljunk a …

Pitymallott, tiszta volt a levegő,
csicsergéstől hangosodott az erdő.
A madáriskolában kirándulni
készültek a madárgyerekek.

– Rigóék? – jelen!
– Cinegék? – jelen!

Olvassa a bagoly tanító úr a névsort.
De megáll, mert a pinty nem szólt.

Nézegetnek körbe a kedves fiókák,
a nemlétet ők is megtapasztalják.

– Mi lehet vele? Nem szólt senkinek se?
– mondogatják. – Talán beteg a kicsike?
– Vagy elaludt? Honnan is tudhatnánk?

– Gyorsan ide poszáták! Keressétek a
családot és a fészket! Értesítsetek!
– Ha még velünk akar jönni,
a nyárfánál lehet csatlakozni!

Meg is érkeznek a hírvivők,
fiókánk még javában húzta a bőrt.

Nem, hogy tanulni nem szeret,
még kirándulni se megy?

Csodálkozik családja s az erdő népe.
Miért is bújik el szegényke?

Költögeti anyja: – …

Eső után valahol Ázsiában,
fiúk buzgón tapicskoltak a sárban.
Egyszer csak arra lettek figyelmesek,
a vízre az állatkák előjöttek.

A békák, csigák, siklók, a giliszták
csúszkálták össze az udvari járdát.
Olyan lett az övezet, mint ahol egy
siserehad terepgyakorlatot tart.

Igen, de kobrára nem számítottak.
– Jaj, segítség! Gyorsan, ide mindenki!
– A fal mellől nem is merünk elmenni!
– Mérges kígyó tekereg a közelben!
A lakás felé hullámzik sietve!

Ezen a helyen ez nem lehetetlen,
jött segítség, felszerelve sürgősen.
Nem lázálom, a dolog bizonyítja,
ott van a levedlett bőre darabja.

Hüllőszakértőt is azonnal hívtak.
Egy kígyó marása nem gyerekjáték.
A fiúkat biztonságba helyezték,
a mentést csak a sarokból leshették.

Hová bújt? Ki tudja már, merre …