Nyusszancs és a nagy havazás

Miután Nyusszancs hazaért biztonságosan az erdőből a fénylő hópehely segítségével, másnap Nyúl mama, megtartva ígéretét, finom répalévest főzött. Nyusszancs és testvérei jóízűen elfogyasztották a vitaminban gazdag, bőséges ebédet.

Egy napja már szakadt a hó, ezért Nyusszancs és a többi nyúlkölyök kimentek a mezőre játszani. Nyúl papa csinált nekik egy szánkót. A kisnyulak a mező egy dombos részére mentek, ahol le tudtak csúszni. Felült egymás mögé az öt nyuszi, és hangosan nevetve lecsúsztak. Újra és újra végigszánkáztak a dombon.

Nyusszancs legkisebb testvére, Füli végiggurult a dombon, és a bundája tiszta hó lett, miután testvérei nem várták meg, és nélküle indultak le újra a dombról.

– Nézzétek, pislogó hókupac! – nevetett testvérük, Bolyhos.
– Még mit nem… pislogó hókupac – rázta le bundájáról a havat, ahogy megfogta a szánkó kötelét.
– Én már unom a szánkózást – mondta Tapsi.
– Akkor mit szeretnél csinálni? – érdeklődött Nyusszancs.
– Szeretnék hazamenni répás pitét enni, kicsit kezdek éhes lenni – felelte.
– Hiszen nemrég ebédeltünk – jegyezte meg Pelyhes.
– Tudom, de a mama akkor állt neki, amikor elindultunk. Szerintem lassan készen van… Nem szeretnétek megnézni? – próbált korgó pocakjával hatni a többiekre.
– Nem… – felelték hárman kórusban.

Nyusszancs némán hallgatta a párbeszédet. Tapsi lehajtva hosszú füleit zokogni kezdett. Nyusszancs odaugrált hozzá, és átölelte.

– Tapsi, hallottál már a nyúlszívecskékről a hóban?

Tapsi félretűrte jobb fülét, és úgy tekintett Nyusszancsra. Megrázta a fejét.

– Gyere, építsünk hónyulat, és akkor elmesélem a történetét.

A nyuszik összetúrtak egy nagy kupacot. Megformázták a testét, a fejét, két nagy fülét, a négy apró lábát és a pamacsos farkincáját. Bajszait apró faágakból csinálták, szemeihez két dióhéjat használtak, míg orrát és száját csipkebogyóból formázták meg. A kisnyulak megálltak a hónyúl előtt, majd elégedetten mosolyogva figyelték a végeredményt.

Nyusszancs megtörte a csendet, és Tapsi felé fordult.

– Réges-régen ezen a mezőn megjelent egy messzi földről érkezett vándornyúl. Napokon át tartó havazás volt. Ez, ami tegnap óta esett, semmi ahhoz a havazáshoz képest. A mező nyulai furcsállva nézték a különös idegent. Az ő barnás-szürkés bundájukhoz képest az övé fakó volt, ugyanis fehér bundájú volt a nyúl – mesélte.

– Akkor úgy nézett ki, mint mi – nyugtázta Pelyhes.

Nyusszancs bólintott.

– A nyúl nagyon messziről jött. Onnan, ahol éjjelente a fény olyan volt, mint a mama függönye, és táncolva megérintette a földet.
– A mama függönye nem is táncol – tette keresztbe Füli a mancsait.
– Dehogynem, ha az üregbe befúj a szél! – felelte Bolyhos.

Nyusszancs elmosolyodott.

– Nem azért volt olyan, mint a mama függönye, mert táncolt, ez igaz. Hanem mert olyan hullámos, ráncolódós volt, akár a fátyol, ezért hasonlít anyukánk függönyére – folytatta.
– ÓÓÓ! – hangzott el a csodálkozás a testvéreitől.

– A fehér nyúl kisebb volt, mint a többi, lábai olyan kurták voltak, ahogy ugrált a hóban, majd megállt, mancsnyomai szívecskét formáztak. A vándornyúl a furcsa viselkedés ellenére is kedvesen bánt társaival, hamar megismerték és megszerették. Tudod, mi volt a kedvenc ennivalója? – nézett Tapsira.
– A répás pite.
– Szimpatikus nekem ez a nyúl! – szólt Tapsi.
– Ami azt illeti… – simogatta meg Pelyhes – egy kicsit megkívántam most a répás pitét.
– Ahhoz képest, hogy nemrég ebédeltünk, te is hamar éhes lettél! – nézett rá Bolyhos.

Pelyhes erre kinyújtotta a nyelvét.

A nyuszik még egy darabig maradtak, hógolyóztak, majd elindultak hazafelé, és azzal próbálkoztak, ki tud úgy menni és megállni a hóban, hogy a tappancsa szívformát hagyjon a hóban.

Hazaérésük után Nyúl mama tálalt nekik a pitéből, amit jóízűen elfalatoztak. Közben Tapsi mesélt Nyúl papának a táncoló fényről, a fehér nyúlról és a nyúlszívekről a nagy havazás idején.