Talmor, a kártyázó kobold

Egyszer volt, hol nem volt, a Holdárny-erdő mélyén élt Talmor, a kobold. Minden napját kártyázással töltötte.
A kártyalapokat árnyékból és csillagfényből alkották. Mindegyikük apró történeteket szőtt, amiket a játék során láttak és éreztek.

Egy különleges éjszakán, amikor a Holdárny-erdő féltett ösvényei fénylően ragyogtak, Talmor a mohafedte asztalhoz huppant, hogy kártyázzon Varwinnal.
Huncut, árnylelkű manó, akinek tekintetében a holdfény titkai csillogtak. Minden lapforgatása új meséket ébresztett az erdőben.

A lapok lágy rezgésben közelebb kúsztak Talmorhoz. Királyok és királynők, lovagok és ászok. Mindegyik egy-egy leplezett üzenetet hozva. A bátorságot, sejtelmes érzelmeket, játékosságot és a változás suttogó csodáját.

Talmor kacagott, ahogy egy-egy lapot a másik után forgatott kissé szőrös kezében.
A fák lombjai között misztikus fények táncoltak. A levegőben halk, szárnyaló muzsika csendült, mintha az erdő maga is mosolygott volna rá. Érezte, hogy a lapok nem uralkodnak felette. A döntés az övé, és a lapjárás új utat nyit a varázslatos éjszakában.

Ahogy közeledett a hajnal, az asztal hirtelen visszahúzódott az erdő rejtekébe. Valaki megzavarta a játékot. Egy öreg, baljóslatú boszorkány lépett elő. Dravella nem szerette, ha valakik megzavarják harsogó kártyázással a nyugalmát.
A kártyalapok ijedten, lopakodva bújtak el a szélfák sűrűjében.
Talmor pedig csillogó szemmel futott utánuk a lombok alatt. Az utolsó lap, amit nem vett észre, hirtelen felrepült. Egy parányi, titkos üzenetet hagyott a levegőben: „A valódi játék csak most kezdődik!”