Süni család kalandjai

Még őszbe hajlik az idő, de már érezhető a tél hűvös szele, az erdőben javában készülődik egy aprónép. Süni család. No, lássuk! Kik élnek itt az erdő sűrűjében? Róza, a süni anyuka, Móric, a süni apuka. Az első süngyermek Marci, a második Berci, és a legkisebb Dóri. Egy elbűvölő apró házacskában éldegélnek. A ház mellett egy éléskamra áll. A házikó tetejét moha fedi, az ablakba gesztenyék, tobozok, és a krizantém sárgásan ragyog a hűvös szélben. A házikóban odabenn egy kis faragott faasztal van székekkel, az asztalon piros-fehér kockás terítővel. Az asztal közepén egy pici vázában sárga krizantém illatozik. Az ablakon díszeleg, oldalra kötve, fehér, apró margarétamintás függöny.

Róza tüsténkedik, ki és be rohangál az ajtón. A gyermekek kint játszanak. Róza egyszer csak megszólal:
– Móric, menj az éléskamrába! Hozzál be egy kosár almát. Süteményt szeretnék készíteni, mellé csipkebogyóteát. Úgyis hidegek járnak mostanság.

Móric megfogja a kosarat, odamegy a kamrához, kinyitja. De a kamra kong az ürességtől.

– Anyus! – mondja riadt arccal az apuka. – Teljesen üres!
– Az lehetetlen, hiszen feltöltöttük még a tél előtt – mondja Róza hitetlenkedve.
– Gyere, nézd meg magad, ha nem hiszel nekem! – feleli Móric.

Róza odasiet, benéz a kamrába, és tényleg üres. Csodálkozó, tágra nyílt szemekkel:
– Nem értem! – sopánkodik a süni anyuka. – Ki lehet vajon?

Móricnak van egy sejtése, tajtékzik a dühtől.
– Biztos az a ravasz, csillogó szemű vörös róka, Kázmér lopta el, amit felhalmoztunk télire.
– Na, csak kerüljön a kezem közé! – tovább dühöng. – Adok én neki, biza!

Bemennek a házba. Móric fel-alá járkál mérgesen, összehúzva szemöldökét, ezt mormogja:
– Mit csináljak, mit csináljak?

Egyszerre csak felkiált:
– Aha! Csapdát állítunk neki! Gyertek velem! Újra elemózsiát gyűjtünk a kerek erdőben!

Megszólalt Róza is:
– Úgyis gyűjtenem kell gyógynövényeket, mert holnap fogadom az erdő kis betegeit.
– De megtréfáljuk a ravaszdit – mondja kis örömmel a hangjában.

Felveszik kis hátizsákjukat, elindulnak a hosszú útra. Mennek, mennek, mendegélnek, amíg a kerek erdő közepébe nem érnek. Kissé elfáradva, de gyűjteni kezdik az elemózsiát ismét. Az avar alatt dió, lepottyant vadalma, gesztenye, toboz, makkocskák. A süni gyerekek szorgalmasan gyűjtögetnek, persze néha-néha a jó falatokat ők sem vetik meg, úgymint a húsos hernyócskákból, apró fekete bogaracskákból lakmároznak.

Sünanyu csipkebogyót, különböző gyógynövényeket gyűjt a házipatikába. Gyűjtöget a bokrokról, a fűben keresgél kamilla és csalán után is. Sünapu már kieszeli útközben, mit fog szedni, köveket gyűjt elmés tervéhez. Persze nem óvatlan, a tetejére rak színes nagy leveleket, makkot és gesztenyét.

Szorgoskodik a sün család, észre sem veszik, hogy rájuk esteledik.
– Gyertek! Marci, Berci, Dóri, gyere, anyus, gyere!

Leteszik a hátizsákokat egymás mellé. Lefekszenek jó szorosan, így melegítik egymást. Felettük már ragyogóan csillognak az égen a csillagok. Hideg van, a talaj deresedni kezd. A szél halkan kergeti a leveleket. A süncsalád szorosan egymáshoz kuporodik, egyszerre összegombolyodnak, tüskéjüket az ég felé meresztik fegyverként, ezzel védik magukat a ragadozókkal szemben. Elalszanak nagy nehezen. Ott vannak egymásnak.

Halk neszek hangja töri meg a csendet. Talán egy pocok keres élelmet a levelek alatt. Hallani, ahogy kotorászik, kapar. Egy fülesbagoly hangosan kuvikol:
„Uhu-uhu!” – mondja az „éj őre”.
Tágra nyílt szemei világítanak az éjszaka sötétjében. Hirtelen egy farkas vonyítása kelti fel Móricot.

– Keljetek, drágáim! Itt nem biztonságos – suttogja halkan.
– Farkashorda közeleg! – jelzi társainak.
– Sajnálom, mennünk kell – feleli izgatottan sünapu.

Álmosan, dideregve kelnek a gyermekek anyukájukkal.
– Ha zajtalanul megyünk, nem vesznek észre minket a farkasok – mondja kissé riadtan Móric.

Elindulnak egymás után, elöl sünapu és a többiek. Apró lábacskáikat szedik kissé gyorsan a dermedt avarban, szemük előtt ködfátyol, az orrocskájukig sem látnak el. Megállnak, lapulnak, gömbölyödve. „Barátjuk talán-talán a köd.”

Vaddisznóhorda fut kicsinyeikkel a sötétben a farkasok fogai elől. Még mindig lapulnak ott az avar rejtekében, némán, rezdüléstelenül. A semmiből odatéved a farkashorda. Furcsállva méregetik ezeket a gombolyodó „valamiket”. A falka vezér szimatolgatja, Móric fölé hajol, a süni érzi a lélegzetét. Hirtelen ki akarná fordítani, de sünapu védekezik akaratlanul is. Kimereszti tüskéit. Egy pillanat alatt a „vezér” belenyúl mancsával. Vinnyogva, sírva odébbállnak a sűrű ködben.

Ahogy szaladnak, a falka többi tagja megszimatol a levegőben egy lapuló állatot. Sajnos elkapják szegény őzikét. A zsákmánnyal továbbállnak. A tüskéshátú kíváncsian ki-ki szimatol, elmúlt-e már a veszély. Tisztának érzi a levegőt.
– Kinyújtózhattok! – mondja már nyugodtan.

Elcsendesült az erdő. A többiek is szaglásznak, végre kinyújtóznak. Mielőtt indulnának haza, előtte falatoznak, hogy energiát gyűjtsenek hazáig. Jóllakottan elindulnak. Minden zajnál megállnak, lapulnak.

Egyszerre csak a sötétből odatéved egy kis medvebocs. Nézi, mik ezek a gombócok, nem érti, mik lehetnek. A középső gombóccal, Bercivel elkezdene játszani, de Berci védekezik, kimereszti tüskéjét. Egy óvatlan pillanatban a kis maci beletenyerel, elkezd brummogni, próbálja kiszedni a tüskéket, de hiába, nem sikerül. Brummogva bandukol tovább.

A sünik várnak még, hátha visszatér a macika játszani. De semmi, sem brummogás, sem cammogó léptek. Kinyújtóznak, továbbmennek, de figyelve fát, bokrot és az avart.
– Uhu-uhu! – mintha mondaná a bagoly búcsúzóul.

Móric ezt suttogja:
– Viszlát!

Menek a hosszú úton, szedik apró lábaikat kissé gyorsan. Jó sokára sünapu megpillantja a házukat. Gyors léptekkel hazasietnek.

Kiteszik a hátizsákok tartalmát a kamrába, kivéve sünapuét. A zsákban hagyják nyitott szájjal. Bemennek a házba, nyugovóra térnek a mai hosszú, izgalmas kalandjuk után. Elcsendesedik a ház. Hamar el is alszanak.

Hosszú órák telnek el, egyszer csak mintha rágcsálás, jóízű falatozás zaja törné meg az éjszaka csendjét. Móric felriad, erősen hallgatózni kezd. Egy jajveszékelés fájdalmas hangja zavarja meg nyugalmát. De csak ennyit mond:
– Végre megvagy, ravaszdi!

A vörös bundás, csillogó szemű így szól a sötétben:
– Jaj, jaj! A fogam!

Fájdalomtól feldagadt arccal ravaszul elsonfordál.

Másnapra ébred az erdő. A süncsalád tagjai nagyokat ásítozva nyújtózkodnak. Végre kialudták magukat. Megmossák arcocskájukat, kezecskéiket. Róza ellátja családját és a házi teendőket.

Kimegy most sünanyu a kamrába, körülnéz, az elemózsiából semmi nem hiányzik. Belekukkant a zsákba, ránéz az egyik kőre, és lám-lám, véres. Gyorsan besiet a házba, viszi magával a „bűnjelet”, így szól:
– Apus, ezt nézd!

Móric csak ennyit szól:
– Megvagy, Kázmér, te csillogó szemű ravasz róka!

Sünpapa elmondja tervét hosszasan Rózának, úgy is tesznek. Sünmama kiteszi a táblát, melyen ez áll:
– Róza mama rendel!

Gyülekeznek a kis betegek. Őzike törött lábbal, és így tovább. Jószámban eljöttek, nagy sor kígyózik a házikó előtt.

Egyszer csak a kismaci következett anyukájával:
– Szervusz, Róza mama! Képzeld, a kis bocsom tegnap éjjel kiszökött a barlangból, egy kis csatangoláshoz volt kedve, játszani akart a sötét erdőben valami tüskés gombócokkal. És beletenyerelt mancsocskájával a tüskékbe, próbáltam kiszedni, de mindig ficánkolt.
– Kérlek, segíts rajtunk, nagyon fáj neki.

– Segítek szívesen! – mondja Róza kedvesen. – De utána beszélnünk kell még. Fontos! Kérlek, várj odakint.

Az anya mackó bekísérte bocsát, leültette és várt. Sünmama vett egy csipeszt, kiszedte a tüskéket a macika mancsából.
– Szia, te kis maszat! – mondja neki Róza.

A kis mackó így szól:
– Köszönöm, Róza mama!

Azzal kiszalad a házból, utána kiált:
– Küldd ide anyukádat, kicsi szívem! – mondja szeretettel a hangjában.

A kis bocs siet anyukájához, elmondja neki, hogy már nem fáj a mancsa, és hívatja Róza mama. Odament kissé aggódva medveanyu.

– Az erdőben mi voltunk azok a gombócok – feleli Róza. – Bercivel próbált játszani, de semmi baj nem történt, nyugodj meg.
– Nézd! – mutatott a távolba. – Ott már játszanak egymással, vidáman labdáznak.

– Akkor szia! Köszönünk mindent! – mondja anyamaci.

Róza integet nekik. Egyszer csak a tömegben megpillantja Kázmért, a ravaszdit. Ott áll kissé már elöl a sorban, bedagadt arccal. Piros-fehér pöttyös kendő a fejére tekerve.

– Na, gyere, Kázmér, előre veszlek, látom, nagy a baj – mondja Róza mama.

Nagy nehezen vele tart. Fél. Beérnek a házba.
– Ülj le nyugodtan!

Kázmér leül.
– Mi történt?
– Vacsoráztam, és hirtelen ráharaptam valamire.
– Mutasd! Nyisd nagyra a szád!

Úgy is tesz. Róza kiszalad, helyébe lép Móric. Kezében már a fogóval kitekeri vele a ravaszdi fogát.
– Jaj, jaj! – mondja a ravasz róka ordítva.

Felnéz már csukott szájjal. Móric van vele szemben. A süni kifakad:
– Adok én neked! Az élelmünket elloptad! – mondja ingerülten.

Fog a kezébe egy söprűt, azzal kergeti. Kázmér, a róka megkapja méltó büntetését. Megszégyenülve elszalad.

A mesém eddig tartott, fuss el véle.