Jegenye Redmond és a boszorkánymogyoró

I./ IV. rész

Valahol a messzi kékség távolába, hol már a hegyek összeölelkeztek a kék égen sétáló bárányfelhőkkel, ott magasodtak a Boszorkányhegyek is. Különös, varázslatos világot zártak magukba ezek a hegyek. Négy boszorka uralta a magaslatokat: Zúzmara Zara, Zöld Zelda, Viruló Nárcissza és Seprű Hilda. Év, évet követett és a világjáró évszakok be-belátogattak ebbe a varázslatokkal teli, különös világba. Fehérke, ki az öreg tél lánya volt, az idei évben először látogatta meg ezt a vidéket.
A tél vége felé járt már az idő. A Boszorkányhegyeken is kezdett olvadozni a hó. Fehérke arra gondolt, hogy még utoljára meglepi a boszikat egy igazi, kiadós havazással. Nyomban munkához is látott. Megkérte a kék égen úszó szürke fellegeket, hogy hideg leheletükkel terítsék be a hegyeket, amíg ő el nem éri a Boszorkányhegyek legmagasabb csúcsát. Ott aztán munkához is látott. Kibontotta hosszú, fehér hajfürtjeit, melyet a szelek megkócoltak, majd hulló hópelyheit szanaszéjjel szórták a vidéken. Mire besötétedett, tél lánya csillogó fényű fehérségbe öltöztette a vidéket. El is fáradt kellőképpen. Zúzmara Zarától kért szállást éjszakára, hogy másnap kipihenten hazatérhessen. Zara kedves boszi volt, örült is Fehérke látogatásának. Jégkocka sütit, jégkása teát, fagyos finomságok sokaságát kínálta vendégének. Egy jó kis beszélgetés után aludni tértek a zimankós alvószoba leges-legmélyére.
Hajnalodott, a kelő nap bekacsintott az alvószoba ablakán, így ébresztgette Zarát és vendégét. Fehérke épp indulóban volt, mikor különös látványra lett figyelmes. Feltűnő, életteli sárga virágokat pillantott meg a keleti hegyhát hótakaróján. Azon nyomban eltűnt az éjszakai álmosság a szemeiből és kérdőn tekintett Zara boszi felé. Aki csak annyit mondott:
– A választ csakis Viruló Nárcissza tudhatja!
Tél lánya nyomban tudni szerette volna, hogy valóban Nárcissza festegette-e meg szépséges fehér takaróját ezen a reggelen. Az első arra járó fagyos fuvallattal már indult is a sárgálló hegy felé. Azonban a több száz éves, óriási jegenyefenyők útját állták, nem eresztették. Körbefogták, marasztalták, az erdőlakók szépen kérték, tisztelje meg őket ezen a jeles napon, ugyanis ma épp 444 éves Jegenye Redmond. Az ő tiszteletére óriási ünnepség lesz ma az erdőn. Hozzáteszem, hogy Redmond nemcsak több száz éves volt, hanem ő tartotta a jegenyefenyők magassági rekordját is, hisz 55 méterre nőtt az évek során. Fehérke pár perc gondolkodás után úgy döntött, hogy eleget tesz ennek a kedves meghívásnak, hisz Redmond maga volt a rendkívüliség mintapéldánya.
Az azonban továbbra is ott motoszkált a fejében, hogy vajon hogy is kerülhettek a dombhátra azok a sárga foltok. Végül, úgy gondolta, hogy holnap sem lesz késő, ha Nárcissza magyarázatot ad erre a kérdésre.
A jegenyeerdőben kezdetét vette az ünnepség, mulatozás, mókázás. Mindenki kedvére ehetett, ihatott, vigadhatott. Az est fénypontja a nagy díszes fenyőtoboz torta volt, melyet Marcipán Madléna jegenyeerdei cukrászmester készített 444 darab mogyorós, pisztáciás, vaníliakrémes marcipán- és csokibevonatos fenyőtobozból. Külön egy jégtobozt faragott Fehérke tiszteletére, melyet dércukorral vont be. Csodás látvány volt, annyi bizonyos. A köszöntők után mindenki kedvére választhatott a különleges fincsi édességek közül. Fehérke hiába kereste az ő jégtobozát, sehol nem találta, mintha köddé vált volna. Mást nem tehetett, tovább iszogatta tűlevéljeges teáját, majd a szelekkel eltáncolták a híres fagyörvény keringőt.