Hópihe történetek I. – Macska-rom –

Hópihe a macskánk középkorú, fehér cica volt. Azt hiszem, elég lusta macska. Szeretett a szobában pihengetni. Az biztos, hogy soha egy egeret sem fogott a háznál!
Anya és apa második nászútra utazott, anya szerint most volt rá pénzük. Engem a nagyi „gondjaira” bíztak, hogy vigyázzon rám. Nem igazán értettem, miért is vagyok én „gond” a nagyinak, miért is kell rám vigyáznia, hisz már harmadikos vagyok, és példás a magatartásom! A nagy készülődésben valahogy Hópihe kimaradt a „Mit is kell még tenni?” listánkról. Ott felejtettük a lakásban.
Később rájöttem, hogy ennek két oka is lehetett. Az egyik, hogy most is szép csendben szunyókált, fel sem tűnt senkinek, hogy ott van. A másik oka pedig, hogy egyszerűen elfelejtettük, de azt gondolom, hogy ez anya és apa dolga lett volna, hisz ők a felnőttek.
Hópihe unalmában nagy munkába kezdett. Rendbe tette a szobát! Ráugrott a faliképekre, mindegyiken hintázgatott, míg végül a képek szép sorban lepotyogtak a falakról és összetörtek. Felugrott a szekrényre, majd egyikről a másikra ugrált. Hopp! Annyi lett minden vázának, dísz- és emléktárgynak, amik az útjába kerültek. Ott volt még a „nagyon-nagyon drága”, sokba került fotel és kanapé. Na, azt rakta csak igazán rendbe! Olyan szépséges mély csíkos mintázattal látta el a huzatokat, hogy bármelyik tervező megirigyelhette volna.
A falakat itt-ott lábnyomokkal díszítette, és néhány helyen eltüntette a falfestéket.
Az utóbbi esetre ötletem sem volt, hogy hogy is csinálhatta. Lenyalta talán a falfestéket? Rejtélyes! Olyan volt a szobánk, mintha természeti katasztrófa következett volna be, mondjuk egy iszonyatos erejű földrengés, vagy éppen egy óriási szélvihar tette volna tönkre.
Az biztos, hogy Hópihe kemény munkát végzett: Macska-rom, kiírhatnánk a szobánk ajtajára, aki ide belép, semmi jóra ne számítson!
Mindez akkor derült ki, mikor nagyival két nap múlva átmentünk virágokat locsolni. Nagyi csak jajgatott: Mit szól majd anya, apa? Hogy tehették ezt? Nem figyelnek semmire!
Kérdezem én, ki is az, akivel gond van, kire is kell vigyázni? Hát a válasz egyértelmű volt számomra a látottak alapján. Persze nagyit is megértem, mert már öreg. Mégis anya miatt, aki még most is az ő kicsi lánya, nekiláttak nagypapával rendbe tenni a szobát.
Hópihe ez idő alatt elégedetten nyújtózkodott kipárnázott kosarában. Olvastam a gondolataiban: Megfeledkeztetek rólam? Ennyit jelentek számotokra? Hé, én is családtag vagyok, itt élek veletek, remélem, most már tudjátok!
Ezt követően Hópihe a családi nászút hátralévő idejét nagyiékkal és velem töltötte.
Elgondolkodtam: Hópihe igazán nem sok emlékezetes dolgot tett, csak lustálkodott, de mindig is szerettük, és most is szeretjük, mégis csak a mi macskánk!