Belső valóság

Illúziók és belső valóság rétegei mozdulnak el. Van ebben fájdalom, mély, húzódó, mégis ott lüktet benne valami nagyszerű, mert igaz. A régi identitások, mint elhasznált ruhák, lassan lecsúsznak a vállról. Ami eddig védett, most már szorít. A tekintet hátrébb lép, és kívülről látja azt, ami éppen van, mintha egy üvegfal mögül figyelném önmagam, tisztán, torzítás nélkül.

A figyelem eloldódik az emlékektől és a vágyak zajától is elcsendesedik. Szembenézés történik az élettel, amelyet élek, azzal, amit a pillanatban valójában hordozok, és azzal is, amit addig ügyesen megkerültem.
Ami kimaradt, az most érkezik meg: ez bizony fájdalommal is jár. Lassú és kérlelhetetlen, mint amikor a bőr alá kerül a hideg, és semmi sem tereli el róla a figyelmet. A felismerés eléggé éles, eléggé tiszta, hogy már ne lehessen visszafordulni, és ez a legnehezebb pont, ahová az ember eljuthat.

A régi kapaszkodók elengednek, a megszokott magyarázatok elporladnak, és amit korábban biztonságnak hittem, hirtelen csak díszletnek látszik.
Utána sem jön rózsaszín felhő, jutalom, megkönnyebbülés. Inkább üresség. De ez az üresség azért van, mert minden letisztul. Az illúziók kifutnak belőle, mint a festék a vízből, és marad a csupasz valóság: egyszerű, nyers, dísztelen. Olyan, mint egy szoba, amelyből mindent kivittek, és a falakon látszanak a képek helyei, mégis csend van, végre csend.

Ebben a csupasz térben idő kell. Idő, amíg megismerjük a valódi, igaz önmagunkat. Azt, aki eddig is ott volt, csak rétegek alatt, szerepek mögött, elvárások között, múltban és vágyban szétszórva. Az igazi önmagunk lassan előlép, finoman. Meglátjuk igazi arcunkat a tükörben, azt, akit eddig nem ismertünk. Sok idő kell hozzá, de megtörténik: a rétegek alól előlép a tiszta önvalóm.