Tücsök

A pár csendben ült egy padon a fák árnyékában. A tavaszi napfény bekukkantott a gesztenyefa levelei között, és ott játszott a lány fényesen csillogó barna haján. A fa virágai, mint hófehér gyertyák, sűrűn törtek elő a zöld levelek közül. Már délutánra járt az idő. A férfi átfogta a lány vállát, aki minden idegszálával érezte az érintést. Mindig így járt, ha a férfi átölelte. Igyekezett, hogy ne látszódjon az arcán semmi. Hallotta a saját szívverését. Legszívesebben azt mondta volna: kérlek, ne engedj el.
– Elmész, Tücsök? – kérdezte a férfi, és kételkedés húzódott meg a mosolya mögött.
– Elmegyek.
A férfi hallgatott. Észrevett egy kunkorodó tincset a lány tarkóján, nézte egy darabig. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megcsókolja a lányt, de mégsem tette.
– Azért megkeresel majd? – kérdezte a lány, és nagyon sajnálta, hogy a hangja esdeklően tör elő a torkából, magával hozva a mélyről feltörő vágyat, és nem sikerült az érzéseit elrejteni.
– Persze, Tücsök, megkereslek egyszer – mondta a férfi, kicsit hunyorogva, mert a szemébe sütött a nap.
– Mikor? Már nem sok idő van, amíg végleg elmegyek.
A lány hangja türelmetlen volt, mint egy gyereké, aki elunta a bújócskát, és szeretne előjönni a rejtekéből. A várakozás elvesztegetett időt jelentett a számára, de a remény mindig huncut mosollyal köszöntötte az új napot.
A patak vize szelíden csordogált, aranyszínű napsugár játszott az árnyékkal, ahogyan a fa ágai bólogattak az enyhe szélben. A nap bíborszínnel búcsúzott.
– Majd megkereslek, ne legyél türelmetlen, Tücsök.
– Jó, én várlak. – A lány hangja olyan volt, mint egy mélyről fakadó sóhaj.
– Egyszer elmegyek hozzád.
– Azt sem tudod, hol találsz meg – mondta a lány.
Várta, hogy kérdezze meg a férfi, hová megy, de csend volt. Elszomorodott.
– Hidd el, akit én meg akarok találni, azt meg is találom – törte meg a férfi a hosszúra nyúlt hallgatást, és a lány szemébe nézett.
Tudta, hogy szereti a lány, úgy érezte, őt még nem szerette ilyen őszintén senki. Bízott abban, hogy a lány nem megy el. Tudta, most azt várja a lány, hogy kérdezze meg, hová megy, de ő nem tette, és nem is tehette meg.
– Az jó, ha egyszer eljössz. Valahol majd találkozunk.
A lány hangja cinikusra sikerült, a büszkesége kerekedett felül. Elmaszatolta a kigördülő könnyeit.
A lassan lemenő nap már rózsaszínre festette az ég alját. Mindketten az előttük ugráló feketerigót nézték, mintha az lenne a legérdekesebb ezen a világon, aztán a fű közül egy tücsök ugrott elő. A pár figyelmét látszólag a tücsök ciripelése kötötte le.
– Jó helyen van itt ez a tücsök, itt nincs kékvércse, ami felfalná. Más helyen biztosan áldozatul esne – mondta a férfi, aki még mindig a tücsköt nézte.
– A kékvércse megeszi a tücsköt? – kérdezte a lány. A vőlegényére gondolt, aki nemrég megkérte a kezét, akivel külföldre készül néhány hét múlva.
– De meg ám, Tücsök – mondta a férfi, és huncut fény csillant a szemébe.
Mosolygott, mert pontosan tudta, kire gondolt a lány. Úgy érezte, a lánynak magától kell maradnia, és akkor képes lesz ő is változtatni az életén. Bosszantotta, hogy a lány hagyta magát eljegyezni, annak ellenére, hogy tudta, őt szereti.
A férfi először szakítani akart a lánnyal, nem érezte magát készen, hogy felborítsa a jól megszokott életét. A lány azt kérte akkor, hogy legyenek barátok.
– Én nem vagyok tücsök. A vőlegényem meg nem kékvércse. Szeret engem, és nem fél kimutatni – mondta a lány, és dacossá vált az arca. Saját szájába harapott mérgében. Olyan lett a szája, mint az érett földi eper.
– Én nem mondtam, hogy a vőlegényed kékvércse.
Kicsit bosszantotta, hogy a lány tudja, miről beszél, és megvédi a vőlegényét. Ránézett a lányra, aki most is olyan volt, mint egy gyerek, már majdnem sírt. A férfi átölelte, érezte a lány gyors szívverését, hosszan megcsókolta.
– Ezt nem kellett volna. Talán, ha azt mondanád…
A lány hirtelen abbahagyta a mondatot. A csók összegubancolta az érzéseit, és az elhatározása megingott.
A férfi hallgatott, és pontosan tudta, mit vár tőle a lány, de nem tudta kimondani mégsem. Felnézett az égre, ahol már millió csillag ragyogott.
– Hiszen még nem vagy elkötelezve senkinek – mondta halkan a lány.
– Hol élsz, Tücsök? Azt hiszed, a világ olyan, amilyennek te elképzeled?
– Én elmegyek. Nemsokára – mondta a lány, és várta, hogy a férfi megkérdezze, mikor utazik el.
– Jó – mondta a férfi, és mosolygott.
– Szeretlek – súgta a lány, és a hangja megremegett.
Reményvesztetten nézett maga elé.
Elmegy, mert nincs, aki itt tartaná, erősödött meg az elhatározás a lányban. Talán jobb is lesz, ha nem találkoznak többet. Nem jön vele szemben az úton, nem mosolyog rá. Neki pedig nem megy ki minden erő a lábából, és nem dobol a szívverése a dobhártyáján. Majd eltemeti az érzést az új környezetben. Ha nem tartja itt, elengedi, akkor mindegy, elmegy. Majd a férfi is megtalálja a párját, ha már őt nem tudja szeretni.
Kicsit várt még. Csend volt, csak egy tücsök ciripelését lehetett hallani. A lány hirtelen felugrott a padról, puszit adott a férfi arcára, és futásnak eredt.
A férfi hosszan nézett utána, és arra várt, a lány hátha visszafordul, és visszajön hozzá.
A lány meg-megállt, majd tovább futott. Remélte, hogy a férfi utána szól: maradjon még, ne menjen el, de csak a tücskök ciripelését hallotta.
A férfi addig nézett a lány után, míg egy egészen aprócska ponttá nem vált az utcai világításban, olyan kicsi lett, mint egy tücsök. Látta, hogy néha meg-megtorpant, most fordul vissza, gondolta reménykedve, de a lány tovább futott. Bosszús lett a gondolatra, hogy a lány nyilván a vőlegényének is mondta, hogy szereti. A férfi felállt a padról, és belerúgott egy kőbe.
A napok teltek, egyik a másik után. A lány várt és várt, de a férfi nem kereste többé.

Az idő hiábavalóan lődörgött, sivárrá vált a tér, a sétány a férfi számára, és ő mindenhol a lányt kereste a városban. Nem is gondolta, hogy ennyire fog hiányozni neki ez a lány. Gyakran gondolt rá, ahogyan múlt az idő, egyre gyakrabban. Sokszor leült a padra. Várt. Hiányzott a lány nevetése. Eszébe jutottak az együtt töltött órák, a hosszú séták. A csend is hiányzott, amikor nem beszélgettek, csak ültek egymás mellett a padon. A lány a csillagos égboltot bámulta, és messzi bolygókra vágyott, hogy mindent megismerjen ebből a gyönyörű világból. Néha mesélt neki képzeletbeli utazásokról.
A férfi elsétált a lány munkahelyéhez, szemben állt a bejárati kapuval, és várt. Nem akarta elhinni, hogy a lány mégis elment. Az aszfalt megőrizte az augusztusi meleget, vibrált fölötte a levegő. A forróság megrekedt a házak között. A férfi csak várt. Látott egy kislányt az utcán sírni, és megint Tücsök jutott az eszébe.
Megcsörrent a mobiltelefonja a zsebében, a felesége kereste. Fogadta a hívást.
– Szerbusz! Drágám, holnap indul a repülőgépem, nagyon vágyok már hozzád, túl sok volt ez a fél év kiküldetés.
– Várlak – mondta a férfi berozsdásodott hangon.
– Ciripelnek még a tücskök?
– Már nem – sóhajtott a férfi.
– Nem baj, majd jövőre leülünk arra a padra, ahol annyit ültél magányosan, és együtt meghallgatjuk a tücskök ciripelését.
A férfi nem válaszolt.
– Szeretlek! – törte meg a túl hosszúra nyúlt csendet a nő.
– Én is – válaszolta a férfi, és kinyomta a telefont.
A férfi lassan sétált a patak melletti sétányon. A napot hirtelen sötét felhők takarták el, feltámadt a szél, ami magával hozta az eső illatát. Haragosan rázta, tépázta a gesztenyefa ágait. Lassan, nagy cseppekben eleredt az eső, majd sűrűn koppant az út kövezetén, a házak falán. Hamar elállt a zápor, és az esőcseppek még sokáig ott remegtek a fák levelein. Csend lett, még egy tücsök sem ciripelt.