Ferdén lógnak a felhők az égből, mintha elbotlott volna a nyár a szeptemberben. Szótlanul bámulom a házból az esőverte udvart. Éppen dél van. Macskám belenyávog az úszó harangszóba, aztán már mellém is szegődik, mint valami szürke sejtelem. Mustársárga tekintete könyörgéssel lehet közeli rokon. Reméli, kap valamit. Betekeredik induló, lassú lépteim közé, mint a rengeteg távolság, amit még a háborúban tettem meg. Hatan mentünk el a faluból (hárman az utcából), de csak jómagam tértem haza. Még távol voltam, feltörték az üres házat. Ruhákat vittek el, meg bort. A feszületet összezúzták a falon, és egy széket is összetörtek. A szekrényeket és az íróasztalomat kiforgatták. A könyvekhez nem nyúltak (kár). A misére nem mentem el, pedig kocsit küldtek értem. Fájt a lábam. Meglőtték a…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
A nyári esőnek, akárcsak a legtöbb ún. természeti jelenségnek, melyeknek az ember kénytelen-kelletlen felvenni a küzdelmet, azt szokták mondani, hogy megvan a maguk sajátságos és kiszámított pikantériája. Miért történik az, hogy a legtöbb szerelmi szakítás nyáron történik? Talán azért, mert a hideg évszakot különösebben kedveli senki sem?! Június első hetében járt a naptár, és éppen Billie Myers: Kiss the rain c. száma ment az egyik rádiócsatornán. Jó kis szakítás, nosztalgiázós szám. Egy olyan dal, amin előbb-utóbb nincs is olyan ember, aki még ne gondolkodott volna el. Ilyen barátságtalan időben a férfi kiszállt autójából, és okostelefonján felcsörgette élete hölgyét, akivel úgy hitte, majd új életet kezdhet, és esetleg – persze ha minden összejön – családot is alapíthat. – Halló…Tovább olvasom…
Cipőm talpa hangosan kopog az úton. Lehűlt a levegő, fázom. Megszaporázom lépteimet. Egyre gyorsabban lépegetek, minél hamarabb szeretnék hazaérni. Haza? Egyáltalán van nekem hazám? Magam sem tudom. Én vagyok a család fekete báránya, a különc, a mindig a maga feje után menő... A kitagadott. Nemkívánatos személy lettem a családban. Amikor végleg eldöntöttem, hogy elmegyek, anyám csak ennyit mondott: „ha menni akarsz, hát menj! De ide többet a lábad be nem teszed!” Ez tizenegy évvel ezelőtt volt. Évekig nem hallottam a családomról, elvoltam nélkülük. Igaz, ők sem kerestek. Hét testvérem közül egyiküket sem érdekeltem. Beletörődtem, és éltem az életemet. Az új, nagyvilági, városi életemet. Sok mindenben volt részem, jóban, rosszban egyaránt. Aztán egy idő után rájöttem, hogy valami mégis…Tovább olvasom…
A mi hazánkban mindig meleg van. A kellemes időjárás lehetővé teszi, hogy megtermeljünk mindent, ami az asztalunkra szükséges. Az Isten mindig jókor küldi nekünk az esőt is. Egy nap azonban szokatlan dolog történt, a déli harangszóval megérkeztek a sűrű hófelhők, és hirtelen hullani kezdett sűrű nagy fehér pelyhekben a hó. Káprázatos hólepel fedte be a tájat, és olyan dolog történt, amit még soha nem láttunk. A közeli tavon először hatalmas jégkockák jelentek meg, és aztán fokozatosan befagyott az egész tó felszíne. Lenyűgöző látványt nyújtott. Egy egyszerű napon a déli harangszó megidézte a tó mélyén lapuló jégkockákat.Tovább olvasom…
Az ég egyszer csak furcsán morogni kezdett. A felhők összesúgtak, majd elkezdett esni. Ez az eső egészen különös volt. Nem víz esett az égből, hanem ananászok! A faluban mindenki kirohant az utcára. Pista bácsi egy nagy kosárral futott, Marika néni pedig kiabálta: – Fogjátok meg, mielőtt elgurul! Egy kisfiú nevetve felnézett az égre. – Ez aztán az igazi eső! Az ananászok puhán puffantak a fűben, a tyúkok értetlenül nézték a sárga záport. A végén a falu akkora gyümölcssalátát készített, hogy három napig mindenki csak ananászt evett. Azóta, ha felhők gyűlnek, mindenki reménykedve néz az égre. Hátha újra ananász eső hullik a földre.Tovább olvasom…
Eső szitált a neonfényes esti utcán. Lehajtott fejjel gyorsabban lépkedtem. Cipőm kopogott a nedves aszfalton. Most először nem bántam, hogy esik az eső, mert könnyeim arcomon lemosódnak. Szemem éget, kapkodtam a levegő után. Nem hiszem el, hogy ezt tette velem. Tíz perce még egy bárban boldogan vártam őt, de nem jött el. Pedig annyira szeretem őt. Nem kellek neki. Fülembe halk zene kúszott. Szomorú dallama terjedt a falakon, az aszfalton, lelkemig hatolva. Felzokogtam, és teljesen átadtam magamat a hegedű mélabús dallamának, ami egy kapualj alól széllel jött felém. Lelkem felszabadult, szívem lelassult. Eggyé váltam vele. Éreztem, a dallam helyette átölel.Tovább olvasom…
A pár csendben ült egy padon a fák árnyékában. A tavaszi napfény bekukkantott a gesztenyefa levelei között, és ott játszott a lány fényesen csillogó barna haján. A fa virágai, mint hófehér gyertyák, sűrűn törtek elő a zöld levelek közül. Már délutánra járt az idő. A férfi átfogta a lány vállát, aki minden idegszálával érezte az érintést. Mindig így járt, ha a férfi átölelte. Igyekezett, hogy ne látszódjon az arcán semmi. Hallotta a saját szívverését. Legszívesebben azt mondta volna: kérlek, ne engedj el. – Elmész, Tücsök? – kérdezte a férfi, és kételkedés húzódott meg a mosolya mögött. – Elmegyek. A férfi hallgatott. Észrevett egy kunkorodó tincset a lány tarkóján, nézte egy darabig. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megcsókolja a lányt, de mégsem tette. – Azért megkeresel majd? –…Tovább olvasom…
Esik az eső, sötét szürkeségbe borult minden. A hangulatom is hasonló, mint az időjárás. Komor és szomorú. Nézem ezt a szürkeséget, és csak most észrevettem, hogy bennem is ott van ugyanez. Pedig az eső csak esik. Nem akar rossz hangulatot okozni. A szél csak fúj. Ez a természete. És én? Ma érzékenyebb vagyok a szokásosnál. Talán ez okozza. Most észrevettem, hogy ma minden közelebb jön hozzám. A hangok, a gondolatok, az érzések. Ekkor megszólalok magamban. – Itt vagy, szomorúság? Kérdezem. – Itt vagyok – válaszolja csendesen. – Ma hamarabb észrevettél. – Igen – mondom neki. – Ma minden erősebb. Lélegzem mélyen. Megállok egy pillanatra. Pihenek. Maradok csendben, történik valami egészen egyszerű: rámosolygok a szomorúságomra. – Látlak tisztán – mondom neki. – És ettől máris…Tovább olvasom…