Gina és Öcsi

A nyolcadik b-ben, biológia órán, a szokásos műsor ment. Pappdave járkált a teremben, lármázott, papírgalacsinokkal dobálózott. Alattvalói tapsoltak, nevettek. Az ablak melletti sorban, a harmadik padban ülő lány, nagyon unta. Mozgékony, szív alakú arcán utálkozó kifejezés ült. Seszínű, boglyas haja miatt, a Pitypang névvel illették az osztályban. Jobb volt, mint a régi iskolájában, ahol Rackának, vagy Birkának szólították.
Fejét lehajtotta az asztalra. Álmos volt, Öcsi megint rosszul aludt az éjjel, és olyankor másnap, az egész család fáradt. Félálomban hallotta, ahogy a tanárnő kiküldi a rendbontót a folyosóra. Arra rezzent fel, hogy a nevét hallja.
– Georgina! Otthon kell aludni! Mindenki vegyen elő egy a lapot, és írja rá a nevét! Tíz kérdés, hetven százalékig egyes!
– Remek! – gondolta Gina. – Még egy karó. Kösz, Pappdave. Pedig milyen stabil hármasom volt.
Három hónapja került az osztályba. Akkor költöztek Szegedről Kőbányára, mert apja ott kapott munkát, a Gumigyárban. Ez a rövid idő elég volt ahhoz, hogy felmérje az erőviszonyokat. A nyolcadik b három csoportra oszlott. Pappdave és hívei. A Kockák, ők amőbáztak, sakkoztak a szünetekben, délutánonként, pedig hosszú, véres csatákat vívtak lézerkardokkal, online. Meg egy lánycsapat. Pitypang őket, magában Barbieknak hívta. Drága holmikban jártak, sminkelésről, ruhákról, frizurákról, pasikról folyt köztük a szó. Ha találkoztak, vagy búcsúztak, arcukat közel tartották egymáshoz, és a levegőbe cuppantottak, nehogy elmázolódjon rajtuk a festék. Gina nagyon szeretett volna csatlakozni hozzájuk. Volt még néhány kívülálló, aki nem tartozott sehova. A Tojások, akik egypetéjű ikrek, és beértek egymás társaságával. Pitypang padszomszédja, Diaboli Szilárd, Liszi. Ő nem ereszkedett le pórnéphez. Soha, senkinek sem küldött puskát, és nem is súgott. Fogantatása pillanatában ki lett jelölve az útja. Idővel apját fogja felváltani egy nagy vegyipari cég igazgatótanácsában. Szelíd, porcelán-kék szemével ártatlanul nézelődött, de mint egy sakkjátékos, folyton azt mérlegelte, milyen előnye származik a következő lépésből. Tőle jobbra, üresen állt a hollóhajú, égő, fekete szemű Dzsenifer helye. Ő azzal kérkedett, hogy babát vár. Senki sem hitt neki. Gina alig ismerte, mert később kiderült, hogy nem hazudik, és elkerült az iskolából.
Az osztályba járt még Taki. Neve a Taknyosból származott, mert ha náthás volt, abrosznyi, kockás zsebkendőbe fújta az orrát. Vele még a tanárok se törődtek. Egész nap vitorlás hajókat rajzolt, és teljes fejezeteket tudott szó szerint idézni a Kincses szigetből. Haja, mint a szalmakazal, cipőfűzője folyton lógott, és a legszebb ruha is úgy állt rajta, mintha egy kutya szájából húzták volna ki. A magyarázatokra, csak fél füllel figyelt, leckéit óra előtt csapta össze, mégis erős négyes tanuló volt.
Kivágódott az ajtó, és egy negyvenes, festett vörös hajú nő robbant be rajta.
– Mit képzelsz, hogy Dávidkát kizavarod a folyosóra?! – bömbölte.
Pappdave, önelégült vigyorral állt az ajtóban.
– Kedves Papp-anyuka, ezt talán a fogadóórán kellene… – hebegte a tanárnő.
– Nem fogok fogadóórákra járni! Nekünk jogaink vannak! Nagyon meg fogod ütni a bokádat! Kirúgatlak!
Ahogy jött, elviharzott. A tanárnő leült, levette szemüvegét, két ujjal az orrnyergét masszírozta. Arra gondolt, hogy a tanév végén nyugdíjba megy. Eddig is már csak az igazgató rimánkodására dolgozott. Negyven éve van a pályán, belefáradt. Az utóbbi időben elszaporodtak a hasonló incidensek, és majdnem mindig őt marasztalták el.
Hagyjátok abba a dolgozatírást – sóhajtotta. – Ez az egész nem a ti hibátok.
Délután kettőkor, mint egy méhraj, kitódultak a nebulók. Langyos májusi szellő lengedezett. Gyorsan kifújta belőlük az iskolának, még az emlékét is.
A Barbiek, vihorászva, csicseregve vonultak. Gina, hozzájuk csapódott. Olcsó, márkátlan ruhájában, olyan volt mellettük, mint színes paradicsommadarak közt, egy ázott verébfióka. Ha néha megszólalt, senki sem figyelt rá. Egy közeli gyorsétterembe mentek. Ott kegyesen megengedték neki, hogy kihozza, amit rendeltek. Pitypangnak nem volt pénze, és már késésben volt.
– Cső, csajok! – mondta erőltetett vidámsággal. – Mennem kell, otthon már így is letépik a fejem.
Anyja, már útra készen várta.
– Hol csavarogtál?! Kértelek, hogy siess haza! Tudod, hogy Öcsit nem lehet egyedül hagyni! Most miattad el fogok késni!
Georgina szája, gyanúsan remegni kezdett.
– Mást se hallok, csak Öcsi, Öcsi, Öcsi! Nem hívhatok ide senkit, a barátaimmal nem mehetek el fél órára! Gyűlölöm ezt! Gyűlölöm, gyűlölöm!
– Idefigyelj, kisasszony! Nem engedheted meg magadnak ezt a…
Gina bevágta, öccsével közös szobájuk, ajtaját. Az ágyára vetette magát, takaróját a fejére húzta. A könnyű paplan rázkódott a hangtalan zokogástól.
Öcsi, Down szindrómával született. Kilenc éves korára, egy négy éves gyermek szintjére sikerült fejleszteni. Ez teljesen felőrölte a szülőket. Az apa jóformán állandóan dolgozott, hogy családját eltartsa, az anya cipelte a sérült kisfiú, minden terhét. Georgina, alkalmazkodó, jó gyerek volt. Hálásan csipegette fel a néha lehulló szeretetmorzsákat. Egy-egy fáradt mosolyt, szórakozott simogatást. De a több törődés igénylő kamaszkor, abroncsba zárta a lelkét. Minden nap, minden veszekedés, szorított rajta egy kicsit. Folyt. köv.