Szaladj el! 1.

Kora tavaszi éjszakán kilenc év körüli lány ténfergett egy külvárosi úton. Délelőtt a Nap már barátságosan mosolygott, de ha nyugovóra tért, a fák csupasz ágai közül és mindenféle zugokból előmerészkedett a hideg, s hozta barátját is, a ködöt.
A gyermek vacogott. Divatos, szép ruhát viselt, de a márciusi hűvös éjjelhez bizony vékonyka volt. Aranyszőke haja rendezett, arca, kezei tiszták. Sokkal inkább tűnt egy jómódú család elkényeztetett gyermekének, mint tekergőnek.
Autó fényszórói fúrták át a ködöt. A gyerek kilépett az úttestre, integetni kezdett. Egy új szedán csikorogva fékezett, márkás ruhákba öltözött, elegáns, középkorú férfi ugrott ki belőle.
– Megvesztél!? Alig vettelek észre ebben a ködben!
– Bácsi, kérem! Elvesztettem a szüleimet, nem találok haza – rimánkodott a kislány sírós hangon. – Felhívná a szüleimet, hogy értem jöjjenek?
A férfi gyanakodva nézett körül, készen arra, hogy visszaugorjon a kocsiba. Nem látott senkit, s a kislány ártatlan arca megnyugtatta.
– Tessék – oldotta ki az ujjlenyomat-olvasót. – Hívd fel a szüleidet.
A gyerek elvette a telefont, közben a férfi mögé pillantott.
– Vigyázzon! – kiáltott ijedten, s villámgyorsan futásnak eredt.
A gyerek messze járt, befordult egy szűk utcába, mire a fickó észbe kapott.
– Állj meg, büdös kis tolvaj! – ordította rohanás közben.
A sikátorban nyoma sem volt a lánynak. Eszébe jutott, hogy járó motorral, nyitott ajtóval hagyta ott a kocsit, és inkább felhagyott a kereséssel.
– Szia, anya! Megjöttem – lépett be a sápadt fénnyel megvilágított, kicsi, kopott lakásba lihegve, vidáman a kislány.
A szekrényeken, polcokon rengeteg, búcsúban, vidámparkban nyerhető apróság állt. Műanyag virágok, babák, porcelán csecsebecsék tucatjai.
– Beáta! Ezerszer megmondtam, nem vagyok az anyád! – kiabált egy dohányzástól rekedt hang. – Ne nevezz így!
Negyven körüli, ráncos képű, lompos asszony került elő egy függöny mögül.
– A kedves nővérem hagyott itt a nyakamon, koloncnak – zsörtölődött tovább.
– „Hajnikám, ugye elvállalod Beátát két napra” – csúfolódott elváltoztatott hangon. – Ennek hét éve! A büdös szuka!
Dühösen a földre köpött.
– Így hát már te vagy az anyukám – csicseregte a kislány, s fölugrott a szemöldökfára erősített gyűrűhintára. – Hoztam neked valamit.
– No, mutasd – enyhült meg az asszony. – Megjárja. Csábi Lacika fél óra alatt feltöri, aztán mehet a piacra. Két hétig élünk az árából, ha összehúzzuk magunkat, háromig.
– Te miért nem jársz dolgozni, mint a többi gyerek anyukája?
Hajni türelmesen válaszolt.
– Valaha szép voltam, még ha nem is látszik. Olyan dolgok történtek, ami nem gyerek fülének való. Ha nagyobb leszel, elmesélem. Most rakd el a munkaruhád, aztán alvás. Reggel iskola! Ott van pénz holnapra kajára. De nehogy megint chipset vegyél belőle!
Másfél éve, hogy nagynénje „munkára fogta”. Ezalatt Beáta tökélyre fejlesztette a tevékenységet. Megismerte az autótípusokat, egy pillantással fel tudta mérni, ki az, aki tudja, melyik a kenyér vajas fele. Ha úgy látta, a telefon elvesztése nagy anyagi érvágás lenne, csak eljátszotta, hogy telefonál, és visszaadta. Egy-két hetente dolgozott éjszaka, s gyakran üres kézzel ment haza. Hajni megértette, soha nem bántotta ezért.
Reggel Beáta nem ült le a villamoson, félt, hogy elbóbiskol, és elfelejt leszállni. Nyugodtan lépett be az iskola kapuján, az asszony minden délután rászorította, hogy megírja, megtanulja a házi feladatait.
– Azt szeretném, hogy te el tudj menni erről a lepra környékről – mondogatta.
Beáta osztályfőnöke ösztönösen megérezte, hogy baj van a kislánnyal, de nem jött rá, mi. Ugyanolyan csintalan, cserfes, ugribugri gyerek volt, mint társai. Ám néha, látszólag ok nélkül elkomorodott, szája sarkában megjelent egy apró, szomorú ránc. Arca ilyenkor felnőtté öregedett.
– Mi volt az iskolában? – kérdezte délután nagynénje.
– Semmi – érkezett a szokásos válasz.
A telefon közben élelemmé, tüzelővé, ruhává, egyszóval életté változott.
Két hét alatt elfogyott a pénz, Beátának újra dolgoznia kellett. Március végén a hideg, teliholdas éjszaka megint az utcán találta. Hajninak volt valami rossz előérzete, szokásával ellentétben utánaosont. Látta, ahogy a kislány szökdécselve megy a főút felé, megáll az egyik kerítésnél, bekukucskál a rácsok között, s megcsodálja a nyíló hóvirágokat.
Az asszony a sarok mögé bújva leskelődött. Egy régi családi kombi állt meg, szakállas öregember kecmergett ki belőle. A kislány úgy tett, mintha telefonálna, majd visszaadta a készüléket. Éjfél után komor, fekete autó állt meg. Kopaszra nyírt, tagbaszakadt, harmincas férfi pattant ki belőle. Körülnézett, megragadta Beátát, a hátsó ülésre dobta, s elszáguldott. Az egész pillanatok alatt lejátszódott. Mire Hajni felocsúdott, csak a kocsi hátsó lámpái bámultak rá, akár egy gonosz, vörösen izzó szempár. A rászakadt csendet egy fülemüle távoli éneke törte meg. Érthetetlen módon arra gondolt, idén most hallja először.
– Elvitte... – motyogta holtra váltan. Folyt. köv.