Sári

Ketten sétáltak, a virágba borult külvárosi fasoron. Hajlott hátú öregasszony és egy kilenc év körüli kislány. A szelíd áprilisi nap könnyen áttört a zsenge levelek között, és tetszetős mintákat rajzolt a járdára. A gyerek ugrándozva haladt nagyanyja mellett, mézszínű copfja lengedezett, akár a fiatalság zászlaja. Váratlanul rákiáltott az öregasszonyra, s megragadta a karját. Jól látszott, hogy a bal kezén csak három ujja van.
– Nézd, mama! Sündisznó!
– Ne ijesztgess, te gyerek!
– Nézd, milyen aranyos! Nézd, hogy fut! Mintha kerekeken gurulna!
– Látom. Tényleg aranyos, ők így közlekednek.
A sün óvatlanul át akart szaladni az úttesten. Ebben a pillanatban egy teherautó fordult ki az egyik keresztutcából. Végigdübörgött a szűk utcán, s a sündisznó mozdulatlanul maradt fekve. A gyermek sírva temette arcát nagyanyja ruhájába, a vezető észre sem vette, mi történt.
– Ne sírj, Beácskám! – simogatta gyengéden a szőke fürtöket. – Most ébrednek téli álmukból, ilyenkor még figyelmetlenek, álmosak, éhesek. Ő már a sünmennyországban van, és nagyon boldog.
Az öregasszony odatipegett, felemelte.
– Hazavisszük, és eltemetjük a kertben.
Beáta sokáig szipogott. Öreganyja sajnálta, de nem csak a szomorú véget ért sün miatt.
A kislány bal kezén három ujjal született. Szülei, akiknek legnagyobb álmuk volt, hogy hegedűművész lesz belőle, nem tudták feldolgozni a csalódást. Intézetbe akarták dugni, végül nagyanyja vette magához. Ő nevelgette, gondozta féltő szeretettel, akár egy kis, törékeny virágot.
Beáta napokig búslakodott, nagyanyja aggódni kezdett, hogy belebetegszik a bánatba. Csak akkor vigasztalódott meg, mikor az iskolából hazaérve, apró, tarka, keverék kutyakölyköt talált az udvaron. Öreganyja kapta ajándékba a piacon, valaki szabadulni akart tőle. A kislány felemelte, táncra perdült vele. Borókának nevezte el. A táskáját épp csak lehajította, befalta az ebédet, és szaladt ki a kutyával játszani.
A Nap már a pizsamáját húzta, mikor Boróka éles hangon csaholni kezdett. Beáta odaszaladt. Az avarban valami mozgott, majd megszűnt a motoszkálás. A kislány ijedten pislogott. Készen arra, hogy elszaladjon, ha patkány, esetleg gonosz kobold ugrik elő. A kutyakölyök abbahagyta a csaholást, szűkölve hátrált. A gyermek kíváncsisága erősebb volt félelménél. A dermedt csendet egy rigó éles rikkantása törte meg. Egy perccel később, néhány hetes sünkölyök gurult ki a zörgő levelek alól. Tüskéi még puhák, orra, szemei, három kis fekete gomb. Boróka farkcsóválva, ugrándozva hívta játszani.
– Hol van a mamád? – emelte fel a kislány. – Téged is itt hagytak? Ne félj, majd én gondozlak.
Kabátja alá rejtette, és beóvakodott a házba. Nagyanyja zoknit stoppolt a konyhában, mert ott erősebb a fény.
– Mit dugdosol? – kérdezte anélkül, hogy felpillantott volna.
– Semmit!
Szobájában az ágyra tette a tüskés gombócot. A sün egy idő után elődugta orrát, szimatolva igyekezett rájönni, hova került. Az ajtó halkan nyílt, az öregasszony lesett be.
– Macskaeledelt kell neki adni.
– Ne ijesztgess, mama! – rezzent össze Beáta. – Megtarthatom? Sári lesz a neve. Sün Sári.
– Kerítek neki egy dobozt. De ha felnő, elengedjük, mert a kertben érzi jól magát.
Ahogy a napok üldözték egymást, Sári úgy lett egyre bátrabb. Már nem gömbölyödött össze, ha valaki doboza közelébe ment. Beátát különösen szerette. Ha érzékeny orrával megérezte, hogy a közelben van, egészen izgalomba jött. Felágaskodott, vékony, nevetésszerű hangot adott.
Egy héttel később, a kislány elengedte a lakásban. Boróka szaladgált, ugrándozott körülötte. A sündisznó megérezte, hogy itt nem bántja senki, nyugodtan indult felfedező útra.
Tüskéi lassan megkeményedtek. Beáta pedig megtanulta, hogyan fogja meg, hogy ne szúrjon. Úgy játszott vele, ahogy a babáival, csak sokkal óvatosabban. Beköltöztette a babaházba, masnit kötött a „hajába”. Sári jámboran tűrte, azt hitte, ez a dolgok természetes menete.
Május közepén az öregasszony azzal állt elő, hogy ideje szabadon engedni. A kislány nehéz szívvel, de beleegyezett. Sári kikerült a kertbe. Kis ideig tanácstalanul nézelődött, aztán elindult a serdülő fűben. Beáta hosszan nézett utána. A gyomok mozogtak, amerre ment, rózsaszínű szalagja még sokáig látszott.
– Soha, de soha ne menj a kerítésen túlra! – kiabált utána a gyermek. – Soha! Megértetted?
Sári birtokba vette az udvart, szorgalmasan fogyasztotta a kártékony rovarokat. Ám ha az emberek előjöttek, mindig odakocogott hozzájuk. Az öregasszony tartózkodó kedvességgel szólt hozzá, Beáta kitörő örömmel kapta fel.
Egy szomorkás esős alkonyaton elhatározta, hogy felfedezi a kerítésen túli világot. Halványan érezte, hogy nem lenne szabad, de a kíváncsiság hajtotta. A házat csend vette körül, az öregasszony és a kislány látogatóba mentek egy beteg rokonhoz. Csak egy mezei egér kaparászott az elhagyatott kerti szék lábán. Boróka csaholva igyekezett lebeszélni tervéről, de Sári óvatosan kidugta orrát a kerítés alatt. Az öregasszony és Beáta ekkor fordult be a sarkon.
Markos Jenő erős késésben volt. Hosszú napja során mindenhol várnia kellett az ügyintézőre, vagy a raktárosra. Sietett, szerette volna minél hamarabb letenni öttonnás teherautóját a telephelyen. Bosszankodott, hogy megint utolsóként hozza el a gyereket az oviból. A fáradtság váratlanul tört rá, úgy érezte, szemét nem tudja tovább nyitva tartani.
– Rég volt hajnali négy – gondolta, s ébresztőnek bekapcsolt egy régi Led Zeppelin albumot.
A zene nem segített, a fejét rázogatva igyekezett kiűzni belőle az álmosságot. Oldalt nyújtotta kezét, az ülésen a termoszt kereste. Gyakorlott mozdulatokkal kávét töltött. Egy döccenőben a pohár a padlóra esett.
– A fenébe! – hajolt le érte.
Valami csattant a szélvédőn. Tekintetét az útra kapta. Kislányt látott szaladni egy sündisznó után, aminek furcsa módon rózsaszín szalag akadt a tüskéi közé. Teljes erejéből a fékbe taposott. Tudta, a jármű nem fog idejében megállni. A kormányt balra rántotta, a gyermek eltűnt látóteréből. A teherautó belerohant egy út menti villanyoszlopba és megállt. Markos Jenő előre esett, fejét a szélvédőbe verte. Egyszerre vették észre Sárit. Az öregasszony hallotta a hátuk mögül közeledő teherautót is, Beáta csak a sünre figyelt. Kirántotta kezét nagyanyja markából és futásnak eredt.
– Sári! – sikoltotta.
Öreganyja látta, hogy a sofőr lefelé néz, tehetetlenségében táskáját vágta a kocsihoz. A kerekek sikoltva csúsztak az aszfalton. Szeme elől eltűnt unokája. Mint egy óriási üvöltő szörny, tornyosult elé a jármű, készen arra, hogy felfaljon, elpusztítson mindent, ami az útjába kerül. Lélekszakadva kerülte meg a teherautót. Beáta a földön kucorgott, zokogva tartotta Sárit. A sündisznó nem tudott semmiről, kényelmesen elhelyezkedett a kislány markában. Ekkor ért oda futva, vérző homlokkal a sofőr.
– Hála Istennek! – sóhajtotta.
Az öregasszony zihálva kapaszkodott bele. Hátán hideg verejték csorgott, és csak annyit tudott kinyögni: Ne ijesztgess, te gyerek.
Ezután Sárit nem látták többé, Beáta hasztalan hívogatta. Néhány héttel később, került elő a hívásra. „Hajában” a szalag szürkén, tépetten lógott. Nem volt egyedül. Akár a vadgesztenyék, három kicsi tüskés gombóc gurult mögötte libasorban...