A Mikulás

A 70-es években G-ban dolgoztam Budán, a Fehérvári úton. A vállalaton belül 4.500-an szorgoskodtunk, és kb. 800 fő nem fizikai állományú dolgozó volt, köztük sok szerkesztő és tervezőmérnök is.
Közeledett december és Miklós napja.

Mivel volt saját óvodánk és bölcsődénk, elhatároztuk, hogy mi oldjuk meg a srácoknak a Mikulás-ünnepséget. Férfiember volt bőven :-) még a fiatalok közt is. Kerestünk egy fiatal férfit, akinek volt saját eredeti szakálla. Sanyi ideális Mikulásnak ígérkezett. Csupán ez a dús fekete szakáll volt a probléma.

Az egyik lány kitalálta, hogy a dekorációból hoz ezüstszínű spray-t, és azzal szépen befújjuk a dús szakállat. Csodás ezüst-szürke csodát kaptunk.

Miközben mi serényen készülődtünk, addig az óvoda is – Magdi nénivel, Irénke nénivel és a srácokkal együtt – igazán várta a fejleményeket. Már hetek óta tanulták a verseket, mondókákat és dalokat a kis emberkék.

Sanyit felöltöztettük a Mikulás-jelmezbe, ő felvette a csizmáját, és kapott maga mellé két krampuszt is, hogy teljes legyen az összhang. A puttonyát külön kellett vinni, annyi mindent csomagoltunk össze a gyerekeknek.

A gyártól komótosan ballagott a Mérnök u.-i óvodába, a nagy súly miatt. Alig várta, hogy becsöngethessen és letegye a terhét. A gyerkőcök már mind a helyükön vártak, tűkön ülve, hogy mikor jön már végre a Mikulás.

Köztük volt Sándorunk saját fia, Zolika is, aki szintén ebbe a vállalati óvodába járt.

A kapuban Sanyi egy jó hosszú és erős csengőhanggal jelezte, hogy megérkezett. Nagy lett a gyerekzsivaj. Beballagott a nagy zsákkal, Magdi néni meg örömmel üdvözölte, majd beljebb invitálta „Mikulás bácsit”.

A nagy csendben a srácok nagyra kerekedett szemekkel méregették a Mikulást. Irénke néninek úgy kellett nógatni az apróságokat, hogy oldja a megilletődésüket. Aztán – ha nehézkesen is – feloldódtak a gyerekek, és énekeltek, szavaltak, ahogy a két óvónéni tanította nekik.

Valamelyik gyerkőcbe belebújt a kis ördög, és megszólalt:
– Nem is igazi a szakállad, vattából van, Mikulás bácsi!!!

– Igen??? – szólalt meg Sanyi. – Na akkor gyere csak ide hozzám, és a magad szemével meg a kezeddel vizsgáld meg, hogy igazi-e a szakállam!

A gyerek először megszeppent, aztán odament Sanyihoz, és óvatosan meghúzta a szakállát. Meglepődött, nem erre számított. Meglepetten, értetlenül nézett Sanyira.

– Na, mondd csak – szólt Sanyi –, miből is van az a szakáll?

– Igazi!!! – kiabálta el magát a kis gézengúz.

Erre nem kellett több: a srácok kérdés nélkül „megrohanták” a kollégánkat, húzták-nyúzták Sanyi képének felét. Az óvónéninek nagy nehezen sikerült rendet tenni a nagy kavarodásban, mire végre csend lett.

Aztán a Mikulás név szerint hívta magához a gyerkőcöket, és személyesen adta át mindenkinek az ajándékot. Sanyi fia is megilletődötten nézte a Mikulást, és örömmel vette át az ajándékot.

Magdi néni és Irénke néni megköszönte a Mikulásnak a felejthetetlen ünnepséget. Sándorunk a kissé megnyúzott képével, de boldogan ballagott vissza a gyárba. Mi, a „felnőtt gyerekek” pedig nagy somolygások közepette hallgattuk az ünnepségről szóló beszámolót.

Délután mentünk a gyermekeinkért, akik be nem álló szájjal meséltek és meséltek a nagy örömtől.

Másnap reggel megyünk a gyárba. Egy csoportosulás közepén áll Sándorunk, és meséli tovább a tegnapi történet folytatását.

– Képzeljétek – mondja. – Hazavittem Zolikát, otthon meg meséli tovább nekem a srác a nagy nap eseményeit. Kérdezgetem erről, meg arról, ő csak mondja nagy boldogan, hogy mennyire jó volt, hogy hozzájuk a valódi Mikulás jött ám.

Aztán egyszer csak megszólal:
– Apu, képzeld el, hogy a Mikulásnak meg pont olyan volt a csizmája, mint a tied!