Nagyi csodálatos hóembere

Nagymama unokájával régi ház muskátlis gangja előtt, a napsütötte udvarban játszik, gyümölcsfák árnyékában. A foszladozó takarón, amin ülnek, sok a játék. Kacagnak, mert a nagyi mindig viccesen beszél ilyenkor, ha játékra van idő.
– Mama, ha szeretsz, mondd „meg”?
– Jó, mondom: meg!
Nevetnek. Csillog gyermeklélek mama és unokája szemében.
– Hát persze, hogy szeretlek. Na halljam, mit szeretne az én csillagom. Tudom, valami kavarog a kobakodban.
– Mama, tudom, hogy nyár van és meleg, de úgy szeretném, ha most téli táj lenne, és hóembert építenénk.
– Hmmm, na legyen, de segítened kell benne.
Amíg én beszaladok a házba, te elmondod a varázsigét. Megegyeztünk? Az nélkül nyáron nincs hó, sem hóember. Abrakadabra…

Nagymama egy kosárral jött vissza. Félretolta a takarón a játékokat.
– Na most csukd le a szemed, és mondd: abrakadabra…
A kislány nem habozott, lehunyta szemét, és lassan kimondta a varázsszót.

Amikor a takaróra nézett újra, látta, hogy az fehér liszttel van lehintve, vattacsomókkal és fehér rizsszemekkel keverve, közte fenyőágak álltak, azok is fehérrel behintve.
– Jaj, nagymama, ez tényleg mint a téli táj, de hol a hóember?
Mama mosolyog.
– Hóembert együtt építjük meg. Fogd ezt a fehér zoknit, rakj bele két piros almát a fáról.

A kislány felkelt, és azt tette, amit a mama kért. A fehér zokniban két alma rögtön hassá és fejjé változott, ahogy a nagymama a megfelelő helyeken elkötötte azt. Tollal szemeket, orrot rajzoltak, gombostűvel kezek alakultak. Fejére a baba kalapja került.
– Mama, ez olyan, mint egy hóember!
Mama megöleli unokáját.
– Jegyezd meg, a csodákhoz nem kell sok, látod, most elég egy zokni és alma.

Nevettek, és dobálták magasra a fehér lisztet, mintha esne a hó, amíg a tata ki nem lépett a házból.
– Nem látta valaki a fehér zoknim párját?
Mama szólt mosolyogva:
– Drágám, a zoknid munkát vállalt, hóembernek állt!

Ekkor lett csak hangos nevetéstől a nagyszülői udvar, az öreg ház gangja alatt is visszhangzott a csoda hangja.