Osztálytalálkozó

Irén már vagy tizenötödször olvasta végig a rövid levél szövegét. Egy meghívó volt az – pontosabban az általános iskola negyvenöt éves találkozójára kapott meghívást. Nem tudta, mitévő legyen, azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Negyvenöt év! Hová tűntek a régi, szép idők?! Az akkori tizenöt éves kamaszokból mára nagymamák meg nagyapák lettek.

Hiába, megöregedtünk – gondolta magában, miközben homlokába hulló ősz haját hátrasimította. Szemére biggyesztette öreg szemüvegét, és ismét elolvasta a szöveget. Nyugtalan lett. Tudta, hogy most sem megy el a találkozóra, ahogyan ezt eddig sem tette. Osztálytársai zömét negyvenöt éve nem látta. Már nem is emlékszik mindenkire.

Tegnap este előszedte a régi fényképalbumot. Nézte-nézte a képeket, már csak néhány név jutott az eszébe. Ma délután megint az albumban lapozott. Jólesett egy kicsit nosztalgiázni… Elmosolyodott. Lehet, hogy mégis el kéne mennie? Annyi év után először… Talán már ideje lenne, amíg nem késő.

Annyit tudott, hogy a huszonkilences létszám már a múlté. Hárman sajnos nem élnek: egy „lány” autóbaleset következtében halt meg, a két „fiú” meg gyógyíthatatlan beteg volt. Irén felsóhajtott: Minek is mennék el a találkozóra…?!

Nincs mivel dicsekednem. Nem értem el semmit az életben. Nincs gazdag férjem, luxusautóm, villám; életemben nem voltam még üdülésen… Mivel dicsekedjek?

Azzal, hogy tizenhét évesen férjhez mentem az első utamba kerülő férfihez, csak azért, hogy minél előbb elmenekülhessek részeges, agresszív apám elől? Több mint kétszáz kilométerre költöztem városkámtól. Igazából nincs mivel dicsekednem, csöbörből vödörbe estem.

Béla szintén alkoholista volt, pontosabban szép lassan azzá lett. Az esküvő után anyósomékhoz költöztünk. Amíg náluk laktunk, minden rendben is volt. Pár hónap múlva megszületett Béluska, két évre rá Ida. Nagy volt az örömünk, azok voltak a legboldogabb éveink.

A kis Ida még csak hároméves volt, Béluska meg öt, amikor anyósom meghalt. Ekkor kezdődött el a cirkusz nálunk. Béla és az apósom reggeltől estig a kocsmában ültek. Otthon semmit sem csináltak, ellenben elvárták, hogy a ház tiszta legyen, az állatokat is ellássam, és meleg étel várja őket. Persze a kert is rám várt, ásni, kapálni nekem kellett.

Akkoriban nagyon tönkrementem, enni sem bírtam. Esténként mindig attól rettegtem, hogy csak épségben hazaérjenek. Keveset aludtam, az állatok miatt hajnalban keltem; ez így ment egy darabig.

Aztán egyik éjszaka apósomat elütötte egy teherautó. Azonnal meghalt. Férjem is vele volt, részegen támolyogva jöttek hazafelé az úton. Tudtam, hogy egyszer történni fog valami, szinte éreztem. Ilyen rosszra azonban én sem számítottam.

A temetés után Béla megváltozott: nem ment a kocsmába, otthon maradt, sőt még segített is nekem a ház körül. Örültem, és reménykedtem, hogy végre minden jóra fordul. Sajnos, korai volt az örömöm. Még csak most kezdődött az igazi pokol!

Béla megint elkezdett kocsmába járni, de most már agresszív is lett. Az első pofont azért kaptam, mert nem volt elég forró a leves – ahelyett, hogy örült volna, hogy éjjel tizenegykor meleg étellel várja valaki. Néhány nap múlva nem tisztítottam ki a cipőjét: azért kaptam két pofont. Azután túrós tésztát csináltam, nem pedig mákosat, vagy bablevest főztem, ő meg inkább lencselevest evett volna… Ezekért mindig kaptam egy-két pofont.

Később már ok nélkül is megvert, fojtogatott, rugdosott. Kezem, lábam állandóan kék-zöld foltos, véraláfutásos volt.

Amikor a gyerekek iskolába kerültek, munkába álltam a helyi szövetkezet kertészetében. Béla ott sem hagyott nyugton. Ő akkor már nem dolgozott, mivel elbocsátották a munkahelyéről. Ezért aztán gyakran eljött a kertészetbe, hogy pénzt adjak neki italra. Ha nem adtam, elkezdett ordibálni, hogy csak jöjjek haza, majd meglátom…

Mivel nyugalmat akartam, meg nem akartam, hogy a munkatársaim észrevegyenek valamit, mindig adtam neki némi aprót, bár tudtam, hogy késő este ismét részegen jön majd haza.

Idővel a munkatársaim is észrevették a kék-zöld foltjaimat. Eleinte még letudtam annyival, hogy kitaláltam mindenféle történetet: leestem a bicikliről, megbotlottam a szőnyegben, bevertem a fejem a polcba, és hasonlók. Azt azonban tudtam, hogy senki sem hiszi el a meséimet.

Valójában csak a gyerekek miatt maradtam Bélával. Hiába menekültem volna előle, nem volt hová mennünk. Szüleim régi házát lebontották, nem volt senkim. Így hát maradtam. És a verések is maradtak.

Közben a gyerekek felnőttek: Béluska a fővárosban buszsofőr, Ida meg külföldön dolgozik. Nagyritkán jönnek csak haza, apjukkal nem szívesen találkoznak, nincs miről beszélniük… Én meg itt maradtam Bélával kettesben, de elmondhatom: a pokol ehhez képest luxusszálló.

Hétköznapjaink továbbra sem hoztak semmiféle változást, ha csak azt nem számítom, hogy volt olyan nap, amikor csak megrugdosott a férjem, de volt olyan, amikor ököllel ütött az arcomba. Természetesen az arcomat nem tudtam betakarni, s a munkahelyemen már nyilvánvaló volt a helyzet: mindenki tudta, hogy Irénkét veri a férje.

Hiába mondták, hogy jelentsem fel, elviszik a rendőrök, nekem meg végre nyugalmam lesz, én nem hallgattam rájuk: féltem Bélától.

Mígnem elérkezett az a sorsdöntő nap. Fél évvel ezelőtt egyik délelőtt megint eljött utánam a kertészetbe Béla. Pénzt követelt, mint mindig, de én valamiért azt mondtam, hogy nem adok. Erre elkapott, az üvegház falához csapott olyan erővel, hogy a fejemmel betörtem az üveget. Ez még nem volt elég: elkezdett fojtogatni, majd két akkora ökölcsapást mért az arcomra, hogy eleredt az orrom vére. A reccsenésből egyből tudtam, hogy az orrom is eltörött. Felszakadt a szemhéjam, körülöttem mindenütt vér.

Arra még emlékszem, hogy szép lassan összecsuklottam, aztán már csak a mentőautóban tértem magamhoz. Bevittek a kórházba, ott fogtak tíz napra. Két kolléganőm minden áldott nap meglátogatott. Tőlük tudtam meg, hogy Bélára kihívták a rendőrséget, s rögtön ott, a „tetthelyen” őrizetbe is vették. Azóta már el is ítélték: két és fél évet kapott. Jelenleg börtönben van. Én meg elváltam tőle.

– Végre! – mondták a gyerekeim.
– Igen, végre – mondogatom magamnak én is…

Az asszony felsóhajtott, visszatette a polcra a fényképalbumot. Aztán hirtelen mozdulattal kinyitotta a ruhásszekrényt, kivette belőle a lányától kapott szürke nadrágkosztümöt, maga elé illesztette, úgy nézegette magát a tükörben. A látvány tetszett neki, mert elmosolyodott. Bólintott egyet, végül kimondta, ami a szívén volt:
– Üsse kő, mégis elmegyek arra a találkozóra!

Visszaakasztotta a kosztümöt a szekrénybe, majd elővette a telefonját, hogy felhívja a fodrásznőt.