Karácsonyi vásározós agymenés
Norbert Farkas
Ha meghallom azt a szót, hogy karácsonyi vásár, két dolog jut eszembe. Az egyik az, hogy nem gyengén túl vagyunk népesedve, a másik meg, hogy a szeretet ünnepe ma már nem több egy gigászi, küklopszméretű, bazi nagy lehúzásnál. Szóval tegnapelőtt családékkal elmentünk a karácsonyi vásárba, hogy megjöjjön a hangulatunk. Nekem meg is jött, csak épp nem az ünnepekhez, hanem hat doboz nyugtatóhoz meg vérnyomáscsökkentőhöz. Mármint minimum.
Bár kifejezetten szépek voltak a karácsonyi fények, és igencsak kellemes illatok terjengtek a kihelyezett bódékból, sajnos eltörpültek a pofátlanul magas árak (tetves 1800 Ft egy fél nyamvadt kupicányi forralt bor – kész szerencse, hogy nem iszom –, 2500 alig hat szál churros és 3800 egy totál átlagos lángos, amit amúgy az év bármelyik napján, bármelyik sarkon meg lehet venni vagy hatszor olcsóbban), a kígyózó sor, a szemetelő tömeg, de főleg a hatvannyolcezer megvadult, visítva rage-elő 3–4–5 éves kisnöki mellett.
Mert ugye nehogy már a szerencsétlen, egész évben idegnyomorodásig gürcölő nagykorú és felnőtt chillben és kussban élvezhesse azt a légyfingnyi szabadidejét, amelyben kikapcsolódás gyanánt nézelődik, és/vagy esetleg el is fogyaszt valami túlárazott kajaproduktumot. Nem! AZ TÖBB MINT LUXUS, ÖCSÉM, hisz miért is ne akarnánk azt hallgatni, ahogy Vazulka torka szakadtából ordít?!
És ez még hagyján, de ráadásul miért?
Kapaszkodj meg: mert halálosan beleszeretett egy villanyoszlopba. Nem a világító gömbgenyóért, ami a megvétel után alig nappal (?), nem valami kajáért, és még csak nem is az iPad-jáért — nem; beleszeretett egy mezei villanyoszlopba, ami még csak ki se volt kerázva, és úgy szorongatta, ölelve magához, mint agglegény a luxuságyast.
Na most itt két dolog jutott eszembe: az egyik, hogy állati jó buli lehetett az, amin az a szerencsecsomag összejött, valószínűleg még mindig emlegetik a felejthetetlen estét; a másik meg, hogy a kiscsávót rohadtul megszállta valami. És nem a karácsonyi hangulat. Most kéne tárcsázni vagy Zachert, vagy a Démonvadászokat, de azonnal, mert valami nem kerek, de még csak nem is konkáv nyolcszög!
Illetve az a mindenképpen előremutató kérdés is felmerült, hogy ő meg az ősök hány órája lehetnek ott, meg hogy az idő alatt mégis mi zajlott le a pulya meg az oszlop közt – és hányszor. Bár ki tudja. Lehet, csak én gondolom túl. Biztos csak épp lelkesen gyakorolta a Safetyfun új reklámarcának szerepét. Végül is: van az a pénz, amiért az ember kiüvölti a 86 oktávot.
Persze nézzük mindennek a jó oldalát: legalább most már tudom, mit kérek karácsonyra.
Kedves Jézuska!
Karácsony alkalmából mindössze annyit kérnék, hogy lehetőleg jövő évig ne kelljen hallanom a Santa Claus Is Coming to Town-t. Ugyanis az szólt aláfestőzajként a tegnapelőtti karácsonyi vásárban Vazulka visítása alatt.
Bár kifejezetten szépek voltak a karácsonyi fények, és igencsak kellemes illatok terjengtek a kihelyezett bódékból, sajnos eltörpültek a pofátlanul magas árak (tetves 1800 Ft egy fél nyamvadt kupicányi forralt bor – kész szerencse, hogy nem iszom –, 2500 alig hat szál churros és 3800 egy totál átlagos lángos, amit amúgy az év bármelyik napján, bármelyik sarkon meg lehet venni vagy hatszor olcsóbban), a kígyózó sor, a szemetelő tömeg, de főleg a hatvannyolcezer megvadult, visítva rage-elő 3–4–5 éves kisnöki mellett.
Mert ugye nehogy már a szerencsétlen, egész évben idegnyomorodásig gürcölő nagykorú és felnőtt chillben és kussban élvezhesse azt a légyfingnyi szabadidejét, amelyben kikapcsolódás gyanánt nézelődik, és/vagy esetleg el is fogyaszt valami túlárazott kajaproduktumot. Nem! AZ TÖBB MINT LUXUS, ÖCSÉM, hisz miért is ne akarnánk azt hallgatni, ahogy Vazulka torka szakadtából ordít?!
És ez még hagyján, de ráadásul miért?
Kapaszkodj meg: mert halálosan beleszeretett egy villanyoszlopba. Nem a világító gömbgenyóért, ami a megvétel után alig nappal (?), nem valami kajáért, és még csak nem is az iPad-jáért — nem; beleszeretett egy mezei villanyoszlopba, ami még csak ki se volt kerázva, és úgy szorongatta, ölelve magához, mint agglegény a luxuságyast.
Na most itt két dolog jutott eszembe: az egyik, hogy állati jó buli lehetett az, amin az a szerencsecsomag összejött, valószínűleg még mindig emlegetik a felejthetetlen estét; a másik meg, hogy a kiscsávót rohadtul megszállta valami. És nem a karácsonyi hangulat. Most kéne tárcsázni vagy Zachert, vagy a Démonvadászokat, de azonnal, mert valami nem kerek, de még csak nem is konkáv nyolcszög!
Illetve az a mindenképpen előremutató kérdés is felmerült, hogy ő meg az ősök hány órája lehetnek ott, meg hogy az idő alatt mégis mi zajlott le a pulya meg az oszlop közt – és hányszor. Bár ki tudja. Lehet, csak én gondolom túl. Biztos csak épp lelkesen gyakorolta a Safetyfun új reklámarcának szerepét. Végül is: van az a pénz, amiért az ember kiüvölti a 86 oktávot.
Persze nézzük mindennek a jó oldalát: legalább most már tudom, mit kérek karácsonyra.
Kedves Jézuska!
Karácsony alkalmából mindössze annyit kérnék, hogy lehetőleg jövő évig ne kelljen hallanom a Santa Claus Is Coming to Town-t. Ugyanis az szólt aláfestőzajként a tegnapelőtti karácsonyi vásárban Vazulka visítása alatt.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!