Egy mondat
Norbert Farkas
Forrás: Múzsák könyvtára Facebook csoport #napijáték
Egy mondat, amely belülről olyan szinten darabokra szaggatott, mint egy 100 tonnás, a sínen szelfiző Darwin-díjas delikvenst.
Nyolc, lassan kilenc éve hallottam, de úgy beragadt, mint egy Mazda RX–7-es lámpája télvíz idején.
Olyan hat- vagy hetedikes lehettem, mikor egyik nap nevelőfaterom vitt haza színjátszókörből. Jöttünk kifelé, mikor is egy olyan penetráns csatornaszag csapta meg az orrom, amelynek receptjéért egy komplett borznemzedék könyörgött volna térden állva. Eltakartam az orrom, hogy ne érezzem, mire fater megszólal:
– Úristen, ne legyél már nevetséges, más gyereke kibírja, te meg nem? – majd jött a ráadás: sportiskolába kellett volna téged íratni.
Ezen akár röhöghettem volna is egy jót, hisz aki ismer, tudja, hogy olyan szinten születtem alkalmatlannak az összes létező sporthoz, amennyire az csak lehetséges. Az előző mondattal együtt azonban inkább jött a finoman szólva is nem túl biztató felismerés, hogy ezek szerint vér gáz vagyok, és más gyereke mérföldekkel jobb nálam. És inkább olyannak kéne lennem, mint a kosaras, aki náci kereszteket meg hímtagokat rajzol az iskola összes létező padjára, és legalább három agyrázkódása van minden évben, plusz legalább egy csontja eltörik. Vagy mint a focista, aki képes az osztályfőnöke szeme láttára közösülni a paddal. Meg olyannak, aki testétől, nevén át, járásáig a másik teljes lényéből gúnyt űz. Csakhogy én nem vagyok ilyen.
– Ha ez neked ennyire ciki, akkor vidd haza más gyerekét inkább.
Valószínűleg, ha telehányom a kocsit, akkor még jobban kiakadt volna, hisz akkora autóbolond, épp csak viszonya nem volt még egy járművel sem.
Ahogy ezután telt-múlt az idő, egyre inkább eltávolodtunk. Folyamatosan jött a bagatell hülyeségeivel: hogy miért a konyharuhába törlöd az arcod, miért ezt az evőeszközt használod, azt ne oda rakd, te csak kockulsz egész nap, de egyszer még az is az én hibám volt, hogy szorult a nyomorult kocsin a zár, és nem tudtam kinyitni. Szegénykének beletört a keze abba, hogy neki kellett belülről kinyitni az ajtót, hogy be tudjak szállni.
Plusz, mivel nagy rocker is volt, még azt is mondta, az elektronikus zene az lópömpölő, nem zene. Ha valakit szeretsz, annak nem szólod le a stílusát, és nem veszekszel vele olyan bagatell dolgokon, mint pár nyamvadék evőeszköz meg egy nem működő autózár, amiről baromira nem tehet senki. Mondták már elegen, hogy légyfingot nem érek, miért kell még random, totál lényegtelen baromságok miatt is belém állni? Nem az én hibám, hogy megörökölt engem egy szerelem nyomán, és nem olyan fiú vagyok, amiről ő álmodott.
Többnyire stabil négyes tanuló voltam, helyesírási versenyeken lettem hol második, hol első, szereztem egy Helikon-díjat, több publikációm megjelent, szinte kitűnő átlagom volt ösztöndíjjal az egyetemen, egy könyvet is kiadtam. A kapcsolatunk igazából olyan értelemben fejlődött azóta, hogy én csak nyelek, ha olyan van. Igyekszem nem láb alatt lenni, főleg ha tudom, hogy fáradtan esik haza 24 órás műszakból, illetve időközben egyszer utalást tett arra, hogy igazából már önszántamból kéne költöznöm, mert több vagyok, mint 18.
Lehet, én vagyok túl szentimentális, vagy ha úgy tetszik, puhány Z generációs puding, de ez a mondat beragadt. Én örülnék legjobban, ha nem volna igaz, és csak én látnám bele, de ezóta az egy mondat óta sokszor érzem úgy, hogy csalódás vagyok a nevelőapám számára.
Mindenesetre megfogadtam: soha, semmilyen körülmények közt nem fogom a más pulyájához hasonlítani a gyerekem (ha lesz).
Nyolc, lassan kilenc éve hallottam, de úgy beragadt, mint egy Mazda RX–7-es lámpája télvíz idején.
Olyan hat- vagy hetedikes lehettem, mikor egyik nap nevelőfaterom vitt haza színjátszókörből. Jöttünk kifelé, mikor is egy olyan penetráns csatornaszag csapta meg az orrom, amelynek receptjéért egy komplett borznemzedék könyörgött volna térden állva. Eltakartam az orrom, hogy ne érezzem, mire fater megszólal:
– Úristen, ne legyél már nevetséges, más gyereke kibírja, te meg nem? – majd jött a ráadás: sportiskolába kellett volna téged íratni.
Ezen akár röhöghettem volna is egy jót, hisz aki ismer, tudja, hogy olyan szinten születtem alkalmatlannak az összes létező sporthoz, amennyire az csak lehetséges. Az előző mondattal együtt azonban inkább jött a finoman szólva is nem túl biztató felismerés, hogy ezek szerint vér gáz vagyok, és más gyereke mérföldekkel jobb nálam. És inkább olyannak kéne lennem, mint a kosaras, aki náci kereszteket meg hímtagokat rajzol az iskola összes létező padjára, és legalább három agyrázkódása van minden évben, plusz legalább egy csontja eltörik. Vagy mint a focista, aki képes az osztályfőnöke szeme láttára közösülni a paddal. Meg olyannak, aki testétől, nevén át, járásáig a másik teljes lényéből gúnyt űz. Csakhogy én nem vagyok ilyen.
– Ha ez neked ennyire ciki, akkor vidd haza más gyerekét inkább.
Valószínűleg, ha telehányom a kocsit, akkor még jobban kiakadt volna, hisz akkora autóbolond, épp csak viszonya nem volt még egy járművel sem.
Ahogy ezután telt-múlt az idő, egyre inkább eltávolodtunk. Folyamatosan jött a bagatell hülyeségeivel: hogy miért a konyharuhába törlöd az arcod, miért ezt az evőeszközt használod, azt ne oda rakd, te csak kockulsz egész nap, de egyszer még az is az én hibám volt, hogy szorult a nyomorult kocsin a zár, és nem tudtam kinyitni. Szegénykének beletört a keze abba, hogy neki kellett belülről kinyitni az ajtót, hogy be tudjak szállni.
Plusz, mivel nagy rocker is volt, még azt is mondta, az elektronikus zene az lópömpölő, nem zene. Ha valakit szeretsz, annak nem szólod le a stílusát, és nem veszekszel vele olyan bagatell dolgokon, mint pár nyamvadék evőeszköz meg egy nem működő autózár, amiről baromira nem tehet senki. Mondták már elegen, hogy légyfingot nem érek, miért kell még random, totál lényegtelen baromságok miatt is belém állni? Nem az én hibám, hogy megörökölt engem egy szerelem nyomán, és nem olyan fiú vagyok, amiről ő álmodott.
Többnyire stabil négyes tanuló voltam, helyesírási versenyeken lettem hol második, hol első, szereztem egy Helikon-díjat, több publikációm megjelent, szinte kitűnő átlagom volt ösztöndíjjal az egyetemen, egy könyvet is kiadtam. A kapcsolatunk igazából olyan értelemben fejlődött azóta, hogy én csak nyelek, ha olyan van. Igyekszem nem láb alatt lenni, főleg ha tudom, hogy fáradtan esik haza 24 órás műszakból, illetve időközben egyszer utalást tett arra, hogy igazából már önszántamból kéne költöznöm, mert több vagyok, mint 18.
Lehet, én vagyok túl szentimentális, vagy ha úgy tetszik, puhány Z generációs puding, de ez a mondat beragadt. Én örülnék legjobban, ha nem volna igaz, és csak én látnám bele, de ezóta az egy mondat óta sokszor érzem úgy, hogy csalódás vagyok a nevelőapám számára.
Mindenesetre megfogadtam: soha, semmilyen körülmények közt nem fogom a más pulyájához hasonlítani a gyerekem (ha lesz).
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!